Tudtatok hogy

A magyar népet akkor lehetne egyként összefogni, ha mindenkire egyformán hatnának a hétköznapi tragédiák. Amíg látszólag működőképes az ország, amíg többségben lesznek azok az emberek akik végzik a mindennapi megszokott teendőiket, amíg minden hónap x.-én megkapják a havi fizetésüket és ha nehezen is de fennt tudják magukat tartani, addíg senki ne várjon ebben az országban kedvező változást. Hiába jön a karizmatikus vezető, ha nincs mögötte erő. Ha majd mindenki egyként érzékeli és egyként tapasztalja a bajt, majd akkor lesz egységes a nép. A népet (kivétel nélkül mindenkit!) előbb térdre kell kényszeríteni ahhoz, hogy megmozduljon. Az ügyes taktikusok azonban megtanulták a leckét. Csak annyit vesznek el, amennyi a nagyobb tömegnek még elviselhető. Húzd meg ereszd el taktika.

A Hírháttér betiltását – 2008 szeptember 27-ére – a Bush-kormányzat és a Michael Hayden-féle CIA magyar szélsőségesekkel és nácikkal szervezte meg. A diplomáciai botrányokat követően 2008 október 6-ára a betiltás feloldásra került. A Hírháttér Isten Nevében mond köszönetet a számtalan pártfogó és az Emberiség ellenségeivel szemben fellépő telefonok és levelek tömegeiért.
Utoljára betiltott filmjeink:

A média és a pártok a Háttérhatalomban (A betiltó Origót feljelentettük!) ; Hatalmak szemei vagyunk (Földszerte betiltva!) ; Lázár Jánosék és Orbán Viktorék életfogytiglanja (Orbán és barátai üldözik!) ; Németh Sándor és a Sátán országa (Világszerte betiltva!) ; A Hit Gyülekezete és világok Requiemje ; Dávid Ibolya és az árulók; A zsidók és a söpredék (Világszerte betiltva!) ; A cigánybűnözés végső megoldása (Világszerte betiltva!) ; A Háttérhatalom, ama Nagy Babilon ; A Jobbik és a Gárda őszödi beszéde ; A törvényfelettiekről ; Karadžić-titkok, állami hazugságok ; Torgyán és az Árpád-sáv ; Kőrösi Imre Malina Hedvigről – címmel ; Akiknek a Sátán muzsikál ; Magyart ver a magyar (Pajor András plébános verse) ; Szabadosság vagy Istenerkölcs ; A hajléktalanság és eredete
Vona Gábor támogatói által üldözött és betiltott cikkeinkből: Elmeprogramozás, teljes kontroll: háttérhatalmi, katonai stb. titkosszolgálati Echelon-áldozatok az egész bolygón ; Transzba vetett Föld – A HAARP és a totális kontroll technológiáiból, belülről (ALAPMŰ) (Legnagyobb ellensége a kurucinfó!) ; Angyalok és ördögök – Rettentő pillanatok az arisztokrácia rejtett világából (A kurucinfó által betiltva, a gyalázkodást folytatva!) ; ‘MSZP-kormány: Szigeteljük el a Hírháttért!’

Hova tűnik az igazság

Kik felelősek a jelenlegi ill. a jövőben is várható válságokért? Hogyan akadályozható meg további károkozásuk?

A globalizáció magától nem fog leállni. A transznacionális cégek hatalmának további növekedésével, a korlátok nélküli globális pénzmozgással rákos állapotba kerül a világgazdaság: folytatja az emberi és természeti értékek pusztítását annak ellenére, hogy tudja, hogy ez a pusztítás előbb-utóbb önmagára is káros hatással lesz majd. A kockázat tehát egyre nagyobb. Ezért haszontalan arra kérni a transznacionális cégeket, hogy legyenek egy kicsit jobbak, felelősségteljesebbek. A lényegük ellen kell fellépnünk. Vagyis le kell számolnunk a transznacionális zsarnoksággal, mielőtt az számolna le velünk. Ki kell szabadulnunk alávetettségünkből, igazi polgárrá kell válnunk, aki nem hagyja másra sorsa irányítását. Ehhez szövetségeseket kell keresnünk. Nem véletlen, hogy a szakértők azt tanácsolták a “titkos megbízóknak”, hogy bátorítani kell a széthúzást, a megosztottságot, a szeparatizmust. Először is ezt kell leállítani. Egy francia mezőgazdasági szakember hallgatva egy jobboldali és egy baloldali érzelmű parasztszövetség vitáját, így kiáltott fel: mit számít, hogy bal- vagy jobb-oldali parasztok vagytok-e? Hiszen hamarosan egyáltalán nem lesztek!

A legfontosabb feladat tehát újraszőni a társadalom szövetét, amit a neoliberalizmus igyekezett szétszaggatni. Erősíteni kell a helyi kedvezményezéseket. Lokalizálni kell. Fel kell lépni a környezetet károsító külföldi cégek, a veszélyes hulladék-feldolgozók ellen, tiltakozni kell a globális cégek érdekeit szolgáló autópályák építése ellen, máskor pedig az ellen, hogy egy céget privatizáljanak vagy bezárják, és ezáltal emberek tömegei veszítsék el munkájukat, életlehetőségeiket.

Növelni kell a helyi fogyasztásra termelő kisvállalkozások számát, a külföldi helyett hazai terméket kell vásárolni. Helyi kisbankokat kell csinálni, amelyek a helyi megtakarításokat helyi fejlesztések támogatására használják. Harcolni kell az őstermelők jogaiért, nem szabad hagyni, hogy olyan szabályokat kényszerítsenek rájuk, amelyek ellehetetlenítik őket. A lokalizáció mellett szükség van továbbá arra is, hogy az állam ne gyengüljön tovább, hanem inkább nyerje vissza erejét, lássa el hagyományos gazdaságfejlesztési és szociális feladatait és védje meg a nemzeti érdekeket a transznacionális zsarnoksággal szemben. Azt is el kell érni, hogy a pénzt ne onnan vegye el, ahol a legkevésbé van: az állampolgároktól és a helyi kis- és közepes vállalkozásoktól, hanem onnan, ahol bővében vannak neki: vagyis a globális cégektől és a pénzpiac szereplőitől, elsősorban azok tisztességes megadóztatásával. Az ökológiai adó bevezetésével meg kellene állítani a természeti környezet további károsodását. Vagyis azt kellene jobban adóztatni, amiből kevesebbet, és azt kevésbé, amiből többet akarunk. Így csökkenteni kellene a foglalkoztatáshoz kapcsolódó adókat, és jelentős adókat kellene kivetni a környezetet károsító tevékenységekre közöttük a hulladéktermelésre is.

A halálozások számát növelő módszerek után térjünk át a születések számát csökkentő módszerekre:

- abortusz és sterilizáció bátorítása;

- a gyermeknevelés megnehezítése, költségeinek növelése;

- a gyermekek számának csökkentését a “struktúra-átalakítási programok”-ba is bele kell foglalni;

- anyagi ösztönzés kínálása azoknak, akik nem vállalnak gyermeket;

- a gyermekvállalás érzelmi fontosságával szemben az anyagi hátrányainak hangsúlyozása.

További olyan, nem közvetlen módszereket is fel lehetne sorolni, amelyek vagy a születések számának csökkenését, vagy a halálozások számának növekedését okozhatják. A lényeg az, hogy ezeket a módszereket tervezetten, rendszeresen és egymásra való hatásukat is kihasználva kell alkalmazni. Jó példa erre az a mezőgazdasági projekt, amelybe India a Világbank javaslatára kezdett bele. A projekt hatására malária-járvány tört ki. Mivel azonban közben, az IMF előírására jelentősen csökkentették az egészségügyre szánt keretet, az országot a járvány felkészületlenül érte, ezért elég sokan meg is haltak.

Az elhalálozások számát növelő módszerek:

- kívülről kirobbantott belső háborúk: vagyis konkrét beavatkozás nélkül elintézni azt, hogy az emberek egymást öljék;

- a helyi kisebbségek, elégedetlen csoportok felfegyverzése, fegyverkereskedelem;

- esetenként közvetlen beavatkozás jól megmagyarázott indokkal;

- magánhadseregek, őrző-védő szolgálatok bevetése a kellemetlen embercsoportok ellen;

- elszegényítés, éhínség,

- a föld megszerzése a szegény országokban, rontva ezzel a helyi önfenntartás esélyeit;

olyan magok használatának ráerőltetése a szegény országok parasztjaira, amelyekből csak olyan növények termeszthetők, amelyek magjai alkalmatlanok a továbbtermesztésre;

környezetszennyezés, víz-levegő-szennyezés;

- a mezőgazdaság további liberalizálása, az – időlegesen olcsó – import élelmiszerekkel a szegény országok mezőgazdaságának legyengítése, a fejlett országok mezőgazdaságától való függőségük növelése;

- a kisgazdaságok tönkretétele, a kevésbé fejlett országok rákényszerítése arra, hogy a tömegtermelést folytató, génmanipulációs kísérleteket végző óriási külföldi “agrobusiness”-eket beengedjék, sőt saját parasztgazdaságaikkal szemben előnyben részesítsék,

- élelmiszersegély nyújtása éppen akkor, amikor a helyi gazdálkodók betakarításra készülődnek,

- egészségügyi intézmények leépíttetése a szegény országokkal, kórházi ágycsökkentés, a orvosok számának csökkentése, egészségügyi privatizáció;

- differenciált beteggyógyítás; azokra koncentrálni, akik tudnak fizetni;

- a cigaretta-termelés és értékesítés növelése a szegény országokban, a dohányáruk reklámja betiltásának megakadályozása;

- az urbanizáció, a földelhagyás, a városba költözés bátorítása: ugyanis ez is kiszolgáltatottabbá, védtelenebbé teszi az embereket;

- közszolgáltatások privatizálása, hozzájárulva ezzel az árak megugrásához, és a lakosság elszegényedéséhez,

- a gyógyszerárak erőteljes növelése: így a szegények, közöttük a nyugdíjasok csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem jutnak majd a számukra szükséges gyógyszerekhez,

- az új gyógyszerekkel való tömeges kísérletek lefolytatása a szegény országokban úgy tüntetve fel, mintha ez nekik lenne jó. Mellékhatásként ez is halálesetekhez vagy gyógyíthatatlan betegségek kialakulásához vezethet.

- az AIDS további terjedése és a tuberkolózis esetek számának újbóli növekedése is jól segíti a népességcsökkentési tervek végrehajtását. (Igaz, ezeket a betegségeket gazdag emberek is megkaphatják, de nekik jó esélyeik vannak a felépülésre),

- a drogok legalizálása (ha valaki drogtól akar meghalni, miért kellene ebben megakadályozni?);

- a csecsemőhalandóság jelentősen növelhető a fejlődő világban azzal, ha az anyákat lebeszélik a szoptatásról, és rábeszélik a tápszerek használatára, ami növeli a fertőzések lehetőségét.

További érdekességek a Divat körül

http://mek.niif.hu/00000/00057/html/03.htm FORGOLÓDÁS A DIVAT KÖRÜL

DIVATTÖRTÉNET (1. rész) A meztelenség levetkõzése

DIVATTÖRTÉNET (10. rész) A szélsõségek évszázadai

DIVATTÖRTÉNET (11. rész) Gótikus szertelenség

DIVATTÖRTÉNET (12. rész) A reneszánsz orrfacsaró valósága

DIVATTÖRTÉNET (13. rész) Barokk: tornyos hajék és szépségflastrom

DIVATTÖRTÉNET (14. rész) Rokokó nõi viseletek (1710-90)

DIVATTÖRTÉNET (15. rész) A Nagy Francia Forradalom és Napóleon kora

DIVATTÖRTÉNET (2. rész) Légies Egyiptom, robosztus Mezopotámia

DIVATTÖRTÉNET (3. rész) A mozgékony görögök

DIVATTÖRTÉNET (4. rész) A puhatestû rómaiak

DIVATTÖRTÉNET (5. rész) Indiai viseletek: szári és dhoti

DIVATTÖRTÉNET (6. rész) Kréta: jólét, fürdõ, sportoló nõk

DIVATTÖRTÉNET (7. rész) Perzsa nadrág, indián tollmozaik

DIVATTÖRTÉNET (8. rész) A szépségideál Kelet-Ázsiában

DIVATTÖRTÉNET (9. rész) Bizánci ragyogás és vörös viking sörény

Magyar divattörténet. 1949-1958

ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK

F. DÓZSA Katalin

Magyar divattörténet 1945–1949

Mottó: El kell vetni véglegesen azt a szemléletet, amely meg akarta fosztani az embereket egyéniségüktől, a napi politika részévé téve önkifejezésük egyik eszközét, ártalmatlan játékukat, a divatot.

Háború és konfekció

A háborúk kísérőjelensége az anyaghiány. A II. világháború alatt 1940-től akadozott az áruellátás, 1941-ben már jegyre adták a bélésárut és vatelint. De mi ez ahhoz képest, hogy a Riviérán már csak vitorlavászonból tudtak új ruhát varrni, és spárgából kötözték a cipők talpát?! Kelemen Móric, a Racionalizálási Bizottság igazgatója 1940-ben sietett megnyugtatni a hölgyeket: „Nem lesz nőiruha-szabványosítás, szó sincs szabványosításról legfeljebb egyes ruhák tipizálásáról, elsősorban a férfiruháknál és a téli és más kabátoknál.”

A háború végére a ruha élelemre cserélhető értékké vált, és a nők egyenesen követelték, hogy a típuscipőhöz, öltönyhöz hasonlóan gyártsanak típusszövetet, inget és női kosztümöt. Hiszen csak a meghatározott minőségű és fazonú nagy tömegben gyártott konfekciótermék enyhítette az áruhiányt.

Jelentős a papírhiány is, és tulajdonképpen – nem voltak divatlapok. 1946-tól jelent meg az MNDSZ kiadásában az Asszonyok című lap, majd 1949-től utóda, a Nők Lapja. Mindkettőnek volt szerény divatrovata. 1950-ben jelent meg a ma is virágzó Ez a divat első, vékonyka rajzos száma.

Nem volt sokkal jobb a helyzet 1945 után Nyugat-Európában sem, a divatlapok ott is vékonyak és szegényesek, a boltok üresek.

Nem „kitenyésztett”, „lefogyasztott” (1946)

Akik azonban túlélték a háborút, élvezni akarták a békét. A nagy cégek újrakezdték a munkát, s a párizsi divatbemutatók újdonságairól az Asszonyok szorgalmasan tudósította olvasóit, nem feledkezve meg a háború alatt kialakult új központ, Hollywood híreiről sem. Eleinte mintha kifejezetten örültek volna az újságoknak: „Minden ellenkező erőszakolással szemben a díjbirkózó váll, a teletalpú monstrum és a combközépig érő szoknya kifelé megy a divatból. Odaát Amerikában már egy éve nem hordják… Nem lehetne nálunk is sürgősen követni a példájukat?” Fotót közöltek az egyik legismertebb pesti cég, a Szita-szalon modellbemutatójáról, s igyekeztek hasznos tippeket adni,

például milyen módon lehet halinacsizmát házilag készíteni, vagy 1 ruha 7 ruha címmel, hogy lehet egyszerű szövetruhát különböző díszítésekkel variálni. A divattanácsok, rajzok szerzőit – természetesen – mindig névvel, aláírással jelezték.

1946 végén azonban egy kissé furcsa tartalmú cikkel találkozhatunk: „Asszonytársainktól számtalan levél érkezett. … örömmel tapasztaltuk, hogy asszonytársaink már a divat terén is önállósítani kívánják magukat. … nem mi vagyunk a divatért – hanem a divat legyen miértünk.”

Hogy ők hogyan értelmezték, az kiderül egy 1947-ben a szakszervezet (lám, mi minden „feladata” lehet a szakszervezetnek!) által rendezett divatbemutató ismertetéséből: „Ez a divatbemutató sok mindenben különbözött a régen ismert divatrevüktől. Először is nem a külön célra kitenyésztett és lefogyasztott, múmiává aszalt próbakisasszonyok viselték a ruhákat, hanem egészséges termetű fiatal lányok, asszonyok, dolgozó nők. (Legtöbben az MNDSZ tagjai.) Következésképpen nem libegtek és vonaglottak, mint az idomított profi »manekenek«, hanem egyszerűen és természetesen jöttek-mentek – fordultak, ahogy az ember az utcán vagy a szobában jár. De a ruhák sem voltak idegeket és pénztárcákat nem kímélő káprázatos divatfantáziák, hanem egyszerű, csinos, jól hordható praktikus mindennapi öltözetek.”

További idézet a Magyar Divattervező Művészek Szakszervezete rendezte a divatbemutató ismertetéséből: „A dolgozó nőnek természetesen más ruhadarabokra van szüksége a mindennapi életben, mint a »dísznő«-nek.

A modern tervezőművésznek nem az a feladata, hogy néhány divatdámának agyaljon ki soha nem látott ruhafantáziákat, hanem hogy millió és millió nő számára tervezzen szép és praktikus ruhákat, melyek az élet, az otthon, a munka, a sport és az ünnep alkalmainál jól szolgálják a millió és millió dolgozó asszony igényeit.”

A végkövetkeztetés helytálló, rájöttek erre Nyugat-Európában is, ahol a II. világháború után gyors fejlődésnek indult a magas színvonalú konfekciótermelés. Ennek oka azonban valószínűleg nem a munkásasszonyok bírálata volt, inkább az óriási üzleti lehetőségek felismerése. A megoldást sem az öltözködés konzervativizmusában, elszürkítésében keresték, éppen ellenkezőleg, olyan szellemes és ötletes módszereket találtak ki, melyek segítségével a divatváltozások nagyüzemileg is követhetők, s a végtermék egyedivé tehető. A divat gyors követése ugyanis éppen az üzleti szempontok miatt vált nagyon fontossá!

„Reakciós divat” (1947)

Közben Párizsban 1947. február 12-én egy addig ismeretlen, de rövid idő alatt híressé váló művész, Cristian Dior „bombát robbantott”. Így írt erről később: „Mögöttünk volt a háború, az egyenruhák korszaka: szolgálatot teljesítő nők bokszolóvállakkal, Ezért virágszerű nőket rajzoltam, lágy vonalú vállakat, gömbölyű mellvonalat, liánkarcsú és virágkehely módján bővülő szoknyákat.”

Dior bemutatója nagyon merész volt, annak ellenére, hogy tulajdonképpen összegezte az itt-ott már megjelent újdonságokat – a hosszabb szoknyát, redőzéseket, nőies díszeket. Hiszen már az Asszonyok is 1946-ban lelkesen üdvözölt hasonló amerikai tendenciákat. Most, 1947 augusztusában viszont dühödten ellenezte. Már cikkének címe is meglepő: „Reakciós divat!”, s ugyanolyan furcsa a folytatás is: „Vészt hirdetek. – Párizsban elhatározták, hogy kifordítanak bennünket a bőrünkből. Átgyúrnak, átformálnak, karcsúra, gömbölydedre, gyöngédre, mindenféleképpen édes dédanyáinkhoz hasonlóan.

Hosszú…, selymes, suhogó szoknyát turnűröset, szalagosat, fodrosat, édes fürtös fejet fogunk viselni megint… Legalább is a divat urai és parancsolói ezt szeretnék. Tehát dobjuk sutba valamennyi ruhánkat – mert hiszen az új vonalak szerint egyetlenegyet sem lehet használni a régiből – és alsószoknyáktól kezdve kiskabátig valamennyien vegyünk újat!… Az új ruhákat a dologtalan nőknek tervezték. Erről van most szó! Az új divat virágszálnak akarja a nőket. Már most kérdem én, melyik nő engedheti meg magának azt a luxust, hogy reggeltől-estig virágszál legyen? Mintha más dolguk is lenne…

Osztályharcos divat ez. Őnagyságáék osztályaiért harcol. Azokért, akiknek más gondjuk sincs, mint hogy napszámba bűvös-bájosak legyenek. Ez a legreakciósabb divat, amit valaha kitaláltak.”

Propaganda kontra vállalati érdek

Végigkérdezték az ismert belvárosi szalontulajdonosokat is, mit szólnak ők ahhoz, hogy „visszajött mindaz, amit a haladás szelleme és az ízlés elítélt, megbélyegzett”. Ám a cégek szerették az újdonságot. Véleményüket érdemes már azért is felidézni, mert higgadtan, okosan kifejtették a divat szerepét a magán- és az üzleti életben.

Elsőnek Apponyi Júlia nyilatkozott, a század első felének ismert politikusa, Apponyi Albert gróf leánya, aki a harmincas évektől kezdve Budapest divatjának egyik irányítója volt: „A magyar szalonok és a magyar nők sosem fogadták el kritika nélkül azt, amit Párizs mutatott… Mindig letompítva, hogy úgy mondjam, megszelídítve hozták a mi szabóink a párizsi modelleket. Azért is volt jó hírünk Közép-Európában. Reméljük, hogy jó hírünket kamatoztatni tudjuk majd. Reméljük nincs messze az idő, mikor megindulhat a divatexportunk. De ennek feltételei vannak, elsősorban sok és olcsó textiláru. Nekem az új divat tetszik, mert változatos. Ki-ki hordhat, amit akar, szűk szoknyát vagy bővet, nagy kalapot vagy kicsit.”

Rotschild Klára: „… arról számol be, hogy vevőinek tetszik a bő, hosszú szoknya. Természetesen az új divat jó üzlet, hiszen a tavalyi ruhát félre kell tenni, vagy át kell alakítani – ha megengedi a szabás és a hölgy pénztárcája. Ma a legelső pesti divatszalonok is szívesen térnének át a konfekcióra. Budapest Közép-Európa divatközpontja lehetne. Mi a magunk részéről már tavaly szállítottunk Svájcba, most Svéd- és Törökországgal vesszük fel a kapcsolatot.”

Az osztályharcos szemléletű lap szerkesztőinek véleményét azonban nem befolyásolták a józan szavak, az interjúkat egy szerkesztői felhívással zárták: „Tiltakozzunk! Az új mai divat a mai nő életkörülményeit és a komoly idő követeléseit egyaránt figyelmen kívül hagyva, anyagot és munkát pazaroló ruhákat akar adni a nőkre.

Minden józan magyar nő, akár mint orvos, mérnök, hivatalnok, munkás vagy családanya végzi hivatását, tiltakozik, hogy ilyen ízléstelen, korszerűtlen és egészségtelen divatot kényszerítsenek rá. Tiltakozunk az anyagpazarló divat ellen!”

Két számmal később ismét nekitámadnak az új módinak: „Nem hiszek abban, hogy valaki attól lesz jó anya, jó élettárs, jó háziasszony, hogy három méterrel több anyagot dolgoztat be a ruhájába. Ahol pedig bizonyításra van szükség, ott már valami hiba van a nőiesség körül. Ott az asszonyból csak a bábu él, és sajnos az újjáépítés lázas iramában nincs időnk bábuval játszani. Házakat építünk és otthonokat. Iskolát és vasutakat. Ehhez pedig a rövid ruha sokkal kényelmesebb. Az már külön kérdés, hogy a textilnehézségek mellett van-e joga egy asszonynak kétszeres szövetmennyiséget felhasználni.

Aki pedig beugrik a divattervezők korszerűtlen ötletének, megérdemli, hogy jövő esztendőre uszályos ruhával sepertessék vele végig azt a földet, amelynek megmunkálásához annyi rövidruhás asszony verejtéke tapad.”

Győz a nőies nő (1948)

Az új divat azonban korántsem volt olyan „ördögi”, mint amilyennek lefestették, s a turnűr, feltűnő szalagcsokor stb. csak a párizsi előkelő szabóságok szokásos sziporkáinak egyike volt, olyan ötlet, amelyet az átlagvevő azelőtt sem követett.

Diornak azonban igaza volt, a nők örömmel szabadultak meg mindentől, ami a háborúra emlékeztette őket, boldogan lettek (ha tudtak!) karcsú virágszálak, de legalábbis eldobták válltöméseiket és minden lehető eszközzel igyekeztek kibővíteni és megtoldani divatjamúlt szoknyáikat. Az Asszonyok 1948-ban „letette a fegyvert”: „Nemrég még széltében vitatkoztak a hosszú szoknyáról. Nagy volt a riadalom, micsoda vad dolgokat hoznak a nyakunkra Párizsból és Hollywoodból a divat úgynevezett diktátorai. S íme, fél esztendő sem telt el, rájöttünk arra, nem kell félteni a magyar asszonyokat… az utcán, színházban se krinolint, se bukjel szoknyát, se turnűrt nem viselt senki. De viszont meg kell hagyni, sosem láttunk annyi színes, üde, ízléses kartonruhát, mint a nyáron.”

A szalonok vezetői jól látták: az új divat mindig szebb, mint a régi – csak éppen 1948-ban már a szalonok nincsenek sehol. Előbb a divatrovatból tűntek el, aztán a Belvárosból. A legnagyobb szerencséje Rotschild Klárának volt. Ő megmaradhatott államosított szalonja élén direktrisznek, s így válhatott (évekkel később) a magyar divat vezetőjévé.

„Államosított divat”

A szalonokat, sőt úgy tűnik, egy időre a divatot magát is „államosították”. 1950-ben megalakult a Ruhaipari Tervező Vállalat (a mai Magyar Divatintézet elődje), s 1951-től a Nők Lapja és az Ez a divat divatrajzai alatt az alábbi furcsa felírás volt olvasható: „Tervezte és rajzolta a Ruhaipari Tervező Vállalat.” A személyiség, vagy egyéniség vállalása hiba lett, még az öltözködésben is. A dolgozó nő és férfi elvont ideálját a múlt kemény életfeltételei által meghatározott puritán munkáserkölcs alakította ki. 1949 után eltűntek a párizsi és hollywoodi divattudósítások – nemhogy a francia újdonságok, de a kalap és nyakkendő, minden felesleges díszítés, laza fodor, mélyebb kivágás, bizsu, sőt a rúzs és körömlakk is a burzsoázia jelképévé vált.

Divatbemutatót azonban az államosított ipar is tartott – méghozzá kifejezőt: „A hároméves terv első tavaszának első tavaszi napján felvonult előttünk mindaz a sok kitűnő férfi-, női- és gyermekruha, amivel az áruházak és szövetkezetek dolgozói munkaversenyükben meglepték a magyar dolgozó nőt és családját.

A ruhákat nemcsak nádszálkarcsú fiatal lányokon mutatták be – bár voltak köztük olyanok is –, hanem az áruházak alkalmazottai, maguk is dolgozó nők, azok közül valók, akik a bemutatott ruhák másait valóban viselni fogják. Voltak közöttük alacsonyak is, molettek is, középkorúak is… A földmíves asszony részére készült ráncos szoknyát megtermett, erős asszony alakján mutatták.

Végül az elszakíthatatlan Guttmann-nadrág reklámja elevenedett meg. Az egyik oldalon három nő, a másik oldalon három férfi húzza az elszakíthatatlan nadrágot, s a reklámkép nőalakjai mindjárt be is mondják: „Megváltoztak a viszonyok, most egyenlő munkáért, egyenlő bérért húzunk.”

1949 tavaszán a Magyar Állami Konfekcióipar és Textiligazgatóság együtt mutatkozott be. Az Asszonyok szerint: „A ruhák kitűnőek, szabásban, ízlésben – és ezt meg kell vallani – nem maradnak el a nagy francia szabóipar termékei mögött, hacsak nem von le az értékükből, hogy sok ezret és tízezret készítenek belőlük az állami konfekcióipar munkásnői, az ország sok ezer és százezer dolgozó asszonya részére.”

A vásárlók azonban nem lelkesedtek igazán a sok tízezer darabos egyenruhákért: „Nálunk sokan idegenkednek még a készruhától. Nem is csoda, mert a múltban silány anyagból készültek, rosszul fizetett munkával és – nagy haszonnal. A konfekcióipar általában nálunk még nagyon elmaradott volt a legutóbbi időkig.”

Ez a megállapítás igaz. A konfekciótermelés igencsak gyerekcipőben járt. Az Asszonyok azonban bízott a jövőben, hiszen a tervek szerint már 1949-ben 50 ezer női ruha készül, s az ötéves terv folyamán évente 200 ezer.

F. DÓZSA Katalin

Magyar divattörténet – II. rész

1949–1958

A „dolgozó nők tömege”

A Ruhaipari Tervező Vállalat is mindent megtett a vásárlók kielégítésére. Divatbemutatóit a budapesti, dorogi, sztálinvárosi, miskolci, és még sok más vidéki város üzemeiben rendezte meg, s utána közvélemény-kutatást végzett. Az Ez a divat szerint: „Így kapja meg a nélkülözhetetlen bírálatot, amelynek tapasztalatai alapján – a hibák kijavításával – folytatja munkáját. Így sohasem szakad el a dolgozó nők tömegétől, akiket nem csak öltöztet, hanem tanít is a célszerű, ízléses öltözködésre.”

Végül tanulhatott az államosított magyar ipar a sokkal fejlettebb szovjet módszerekből is. Ugyanis: „A Szovjetunióban a konfekciómunka tudományos alapokra fektetett ipar. A konfekciótudományi intézetben szabják meg a textilüzemek munkáját. A szovjet konfekcióipar sokkal fejlettebb a nyugatinál. Nyugaton az egyes gyárak tapasztalataikat a saját hasznuk növelésére fordítják, s ezért nem cserélik ki egymásközt eredményeiket, munkamódszereiket. A Szovjetunióban viszont a termelés célja a nép szükségleteinek minél jobb kielégítése, s ezért az újításokat, a bevált módszereket, tapasztalatokat központilag kikísérletezik, feldolgozzák és elterjesztik az egész konfekcióiparban.”

Szükség is volt a megfelelő módszerek átvételére, mert a nagyszerű fejlődés ellenére akadtak nehézségek is, legalábbis erről tudósított a Nők Lapja 1951-ben: „A természet nem mindenkit áldott meg 3-as számú alakkal, azaz olyan termettel, amely a konfekcióiparban a legnagyobbat, a valóságban pedig az átlagközepest jelenti. Ha egy vékony, kistermetű nő egyes számú szoknyát akar vásárolni magának, a zippzár felhúzása után két kézzel kell tartania a szoknyát, nehogy leessék. A vékony, magas nők ugyancsak bosszúsan nézik magukat az áruházak próbatükreiben, mert az ilyen sudár női termetre csak elhízott női alakra való ruhát készítenek. Ugyanaz a helyzet az átlagtól alig alacsonyabb férfiaknál is. Ha például egy kistermetű férfi a legkisebb számozású kész öltöny vásárolja meg, az áruházból egyenesen a szabóhoz siet, hogy felhajtassa a nadrágszárból a két tenyérnyit, ugyanígy az ujjából is, legalább 15 centit vétet be a nadrág és a kabát dereka, valamint a válla bőségéből.”

Élmunkásnő és selyem

Lassanként megszűnt (legalábbis mennyiségben) az anyaghiány: „A selyem már nem luxus többé, minden dolgozó nő számára elérhetővé tesszük, hogy selyemruhában járhasson” – hirdette büszkén 1949-ben az Asszonyok. A Nők Lapja is dicsérte a boltok selyemválasztékát, de inkább a jól kereső élmunkásnők számára ajánlotta, a többieket pedig a szép kartonokkal és flanellanyagok kínálatával vigasztalta. Szinte mindenkin látható volt a kockás flanellblúz, amelyet rendesen este kimostak és reggel kivasaltak, lévén egyetlenke – valóban jelképe is lehetett volna az életszínvonalnak. A Nők Lapja szerint olcsó is volt – hiszen egy méter csak 15,70 Ft, így egy blúzra valót már 40 Ft-ért megvehettek. (Az 1950-es közalkalmazotti illetményreform szerint a segédmunkás fizetése 320–500 Ft közötti, előadóé 500–1620, egyetemi tanáré 1250–2200, miniszteré 3850 Ft. Ez utóbbi számára tényleg nem volt drága a 40 Ft-os blúz, ha maga meg is varrta!)

Megtalálhatjuk „Erzsi ruhatárá”-ban is, amelyet a Nők Lapja 1952-ben ismertetett. „Erzsi helyes fiatalasszony. Nincs két szekrény ruhája – mégis mindig jólöltözött: minden alkalomra van megfelelő ruhadarabja. Szerény ruhatárát választékosan, ízlésesen állította össze. Nem rakja tele magát mütyürkékkel. Kevés pénzből, jó beosztással mindig ízléses és csinos.” Kabátról nem esett szó, valószínűleg lódenkabátja volt svájci sapkával. Hiszen ez az a korszak, amelyben az egykorú vicc szerint, ha valaki az utcán nem lódenkabátban, svájci sapkában volt, s a tetejében. nem is volt állapotos – csak külföldi lehetett!

Szocialista ruházati verseny

A Textilipari Központ egyik első, 1949-es bemutatóján feltűnt néhány szép modell is: „Exportra készült, de az exporttal nehéziparunkat építjük. Nem esszük meg, nem is hordjuk el a jövőnket.” A szép megfogalmazás Rákosi Mátyás híres jelszavára utalt: nem esszük meg az aranytojást tojó tyúkot. 1952-től kezdve az évente megrendezett nemzetközi (azaz szocialista táborbeli) ruházati versenyeken komoly sikereket értünk el – a másodikak lettünk 1952-ben, 53-ban és 54-ben (természetesen!) a Szovjetunió után. Ezekre a bemutatókra reprezentatív célú, jó anyagú, szép modellek készültek, úgy tűnik, mentegetőzni is kellett miattuk: „Miben különböznek ezek a divatbemutatók a régi idők divatbemutatóitól? Abban, hogy ezeken a bemutatókon divatot adunk, de minden dolgozó nő számára” – írta az Ez a divat 1954-ben. A szöveg melletti fotón viszont a Lipcsei Nemzetközi Vásáron versenyző gyönyörű, gyönggyel dúsan hímzett nehéz selyem estélyi ruha volt látható, amelyet „mindenki, minden dolgozó nő” ott viselhetett, ahol akart!

A nők elégedetlenek

A hazai fogyasztásra szánt termékekkel azonban valami nincs rendjén. 1952-ben Őszi Vásárt rendeztek: „Az áruházak gazdag árukészlete s az árak 10–25 százalékos csökkentése szocialista iparunk, kereskedelmünk eredményeit bizonyítja” – büszkélkedett a Nők Lapja. Számunkra a vásár azonban inkább a nemrég áruhiányban szenvedő piac túltelítettségéről tanúskodik, pontosabban az üzemi divatbemutatók és véleménykutatás ellenére sem kelendő drága és rossz áruról.

A fogyasztók elégedetlenek. A Nők Lapja 1952 végén egy fiatal olvasónő, Kondorosi Margit levelét közölte: „Mi is hát a hiba? Én gyakran elnézegetem az utcán, hogyan is öltözködnek a nők. Sajnos, még mindig azt kell látni, hogy van egy vékony réteg, amelyik meg tudja fizetni a Váci utcai szalonok, a belvárosi üzletek árait, s ezek a nők valóban egyénien, ízlésesen, ötletesen öltözöttek. S aztán: van egy nagy tömeg, amelyet mintha egyenruhába bújtattak volna. Zöld lódenkabát, vagy tejeskávé színű velúrkabát, szürke kashaszoknya, rikító flanellblúz, silány szövetekből készült egyenruhaszerűen unalmas szövetruhák, szörnyűséges gombokkal, ezek ennek az öltözködésnek »legfeltűnőbb« ismertetőjelei.” A fiatal nő szűk szoknyát, halászblúzt és más divatos holmit szeretett volna készen vásárolni, azonban nem talált, s azt a ruhát is, amit végül megvett, át kellett alakíttatnia, új gombokat rávarratnia. Végül talán jobban járt volna, ha eleve újat csináltat egy varrónőnél. Levelét vita követte, többnyire helyeslő hozzászólásokkal. De megrovást is kapott: „Semmi szükség nincsen rá, hogy államunk konfekcióipara a nyugati divatot majmolja mindenféle csőszoknyákkal meg zsákkabátokkal. Akinek az ilyesmi kell, az igenis menjen a Váci utcába, ha pesti az illető, de vidéken is talál olyan varrónőket, akik »ízlése« szerint készítik a ruhákat. Aztán csak menjen végig az utcán az ilyen ruhákban és viselje el a tekinteteket, ami a jampecdivat szerint öltözködőknek kijár” – írta Borbás Béláné Szegedről.

Szemléletváltás (1955)

1955-től kezdve egyre inkább érezhető a szemléletváltozás. A divat már nem politikai kérdés, a puritán ideál háttérbe szorult, illetve egyéni választási lehetőséggé vált. A nőiesség vállalása, az elegancia nem rendszerellenes többé. 1957-től ismét tudósítottak a párizsi divatbemutatókról, mindenféle kommentár nélkül. Hosszú ideig ugyan az első számú „közellenség” a jampi, de a lófarok, szűk szoknya, gumitalpú cipő, fekete ing és mintás nyakkendő ellen elsősorban nem a politikai vezetés, hanem a társadalom konzervatív rétegei berzenkedtek. A viselettörténet furcsa fintoraként a „kapitalisták” teremtették meg, s hazánkban a jampecek hordták elsőnek azt az osztályok és nemek közötti különbséget eltörlő, nagy tömegben gyártott és mégis kedvelt típusöltözéket, „mely az élet, az otthon, a munka, a sport és az ünnep alkalmával jól szolgálja a millió és millió dolgozó asszony (és férfi) igényeit”. – Ezeknek a szocialista nőideál számára elképzelt elveknek ugyanis tökéletesen megfelelt a 20. század második felére legjellemzőbb öltözet, a farmer, amely eleinte ugyancsak a „rothadó kapitalizmus” egyik jelképe volt, az ifjúságot megrontó Coca-Colával és rock and roll-lal együtt.

Hosszú az út odáig, amíg társadalmunk hozzávetőleg tolerálja az eltérő megjelenést, s egyaránt elfogadja a divatkövető és ellenző irányzatokat. Ám, hogy a dolgozó nő egyáltalán nem ellensége a módinak, arról már 1957-ben tanúskodott a Nők Lapja: „…valami öltözködési düh tört ki a nőkön… Kora reggel a Váci utcában vagy ötvenen állnak sorban, a lehúzott redőnyű ajtó előtt. Nem citromot, nem banánt vagy hasonló ínyencséget osztanak, még csak nem is celofánt. Konfekcióruhákat. Olyanokat, amelyek nem túl drágák, nagyon szépek, és egy modellből csak húsz példány készül… Egymás kezéből kapkodják ki a ruhákat, és úgy viszik a majdnem hatszáz forintos selyempuplin ingruhát, mintha ingyen adnák. Pedig nem divatdámák, nem is nagyjövedelmű lányok, asszonyok. Van közöttük délutáni műszakban dolgozó nyomdászlány, munkásfeleség, tisztviselőnő – aki mind azt vallja: egy ruhám legyen ünnepre, de az aztán szép!

Divattörténet a rendszerváltozás előtt

A cikkben a 70-es és 80-as évek világdivatjának nagyon rövid, mondhatni vázlatos leírása után a magyar jellemzők jelzés értékű felvillantására is sor kerül, majd a sort az interneten fellelhető információk felsorolása zárja.

Az 1970-es évek elején etnikai jellegű, természetes és puritán ruhák uralkodtak. Az előző évtized hippidivatját népies elemekkel dolgozták át, és a hagyományos kézművesmesterségek, mint pl. a kötés, a szövés, a kelmefestés a divat középpontjába kerültek. Ismét virágzott az art deco. A divat és a művészet együttműködéséből új inspiráció született olyan divattervezők munkájában, mint Ossie Clark, Celia Birtwell, Bill Gibb és Zandra Rhodes.
Meghatározó stíluselemek:
- Az 1960-as évek ingruhái és kemény vonalai után ismét nőiesebb ruhák tűntek fel
- A mini kiment a divatból, újra feléledt a midi és a bokáig vagy földig érő maxi szoknya.
- Diana-dekoltázs: a meztelen egyvállas, asszimetrikus nyakkivágást először a XIX. század második felében tűnt fel, alkalmazták a 30-as és az 50-es években is, de népszerűvé ennek az évtizednek a végén vált, különösen Roy Halston kidolgozásában
- Folklórjelleg: az etnikai arculat minden típusa meghatározta a trendet. A csipkés és zsinóros szegélyű, hamis gyöngyökkel kivarrt blúzok népies divatja univerzálissá vált
- Nadrágkosztümök: a nadrágok a trapézszabásból indultak, 1975 körül szélesek és harang alakúak, ezután az egyenes és széles szabásra korlátozódtak, majd az évtized végére ismét szűk fazont kaptak. Népszerű szövetek voltak a nehéz kreppek, a kötött gyapjú- és courtelle-dzsörzék, valamint a szőtt poliészter anyagok
- Minták: rengeteg virágmotívum és természetes minta bukkant fel. A 60-as évekből fenntmaradt geometrikus alakzatok és csíkok inkább nyomásokban és mintákban, mintsem formában, szabásvonalban jelentkeztek
- Forrónadrágok: a 70-es években jöttek divatba a feneket alig takaró, rendkívül rövid nadrágok, amelyek esti viseletre bársonyból vagy lurexből készültek. Gyakran gombos maxi- vagy midiszoknya alatt viselték őket, amelyek elöl nyitottak voltak
- Punk: a Malcolm McLaren és Vivienne Westwood irányította punkmozgalom romboló és intézményellenes volt; rabkellékek, biztosítótűk, feltépett szegélyek és kaotikus, szabálytalan tűzdelések jellemezték
- Diszkódivat: csillogó, fémes, sziporkázó anyagok jellemezték, mint a flitter, lurex és spandex

Az 1980-as években a minőségi divattervezők divatját – olyan nevekét, mint Gianni Versace, Louis Féraud, Claude Montana vagy Chanel – csak a gazdagok engedhették meg maguknak. Az okosabb divattervezők, mint Jean Paul Gaultier, megismerték és átalakították az utcai stílust, a haute couture teljesen elszigetelődött.
Az évtized közepére a dolgok kezdtek rendbe jönni, a világ pénzügyi fővárosai fellendülést mutattak. Calvin Klein, Donna Karan és Ralph Lauren számítottak a nagy neveknek.
A másik szinten a hiphopzenészek elindították a Nike, Adidas és a Reebok márkájú sport- és szabadidőruházat őrületét, ami aranyláncokkal, medálokkal, gyűrűkkel és tréningnadrágokkal kiegészülve a legmaradandóbb utcai divat lett.
Meghatározó stíluselemek:
- Utcai vislet: a betűk, számok és grafikák a nagyméretű pólókat az 1980-as évek legnépszerűbb darabjaivá tették
- Bő szoknyák és rétegezés
- Széles, behúzott övek: az összehúzott derék a 80-as évek öltözékének központi eleme volt. A telt idomú sziluett, amely öv révén tért vissza a divatba, óriási hatást váltott ki
- Asszimetria: elterjedtek a csapot vállak, az átmeneti hosszúságú szoknyaaljak
- Laura Ashley ruhák: Laura Ashley bájos nőiességet vitt az öltözékekbe, ruháit az újviktoriánus, ódivatú romanticizmus jellemezte, amely láthatóan megfelelt a kor konzervatív ízlésének.

Mi volt a helyzet Magyarországon?

A fogyasztás szerkezete a 70-es évek első felében fokozatosan változott, csökkent az élelmiszerek és a ruházati cikkek részaránya. Az áruellátás hagyott kívánni valókat maga után (télen pl. hiány volt télikabátból, pulóverből…). A viselt ruha minősége ismét egyre “láthatóbban” függött a jövedelemtől, az öltözködés újra a személyes helyzet egyik megjelenítőjévé vált. A szegényebbek számára a hiányos ruházat pótlása jelentette a legnagyobb gondot, a jómódúaknak a választékhiány, a luxuscikkek beszerezhetetlensége jelentett problémát, ezt külföldi beszerzésekkel orvosolták (Bécsbe jártak vásárolni).
Markáns különbségek mutatkoztak a különböző foglalkozású és jövedelmi helyzetű csoportok ruházati kiadásaiban. A ruházati fogyasztásban a 70-es években belső átrendeződés ment végbe. Az alacsonyabb minőségű termékek kereslete folyamatosan csökkent, a magasabb minőségűeké viszont ezzel párhuzamosan növekedett.
A 70-80-as években Magyarországon a divat lényegében önálló iparággá vált. A trendek előrejelzése, a várható igények felmérése, a divat formálása a Magyar Divat Intézet feladata volt. A magyar divat lassan követte a nemzetközi divatot.
Az ellátásban és a választékban mutatkozó hiányt az egyre jobban megerősödő magánszektor is enyhítette. A 80-as évek elejére bontakozott ki a “butikkultusz”, ami az érvényes divatáramlatok naprakész követését tette lehetővé.
A 70-es évek magyarországi divatját a különböző irányzatok egymás mellettisége, a sokszínűség jellemezte. A nők ruhatárában a mini és a midi, a kosztüm és a famernadrág egyaránt megtalálható volt. És fokozatosan növekedett a népies, az egykori falusi viselet elemeit felhasználó ruhák népszerűsége is. Az is egyre fontosabbá vált, hogy a viselt ruhadarab valamilyen ismert márkához tartozzon.
A divat és az öltözködés fontosságának a felértékelődését jelezte az is, hogy 1970-ben Ifjúsági Divatbizottság alakult, azzal a céllal, hogy elősegítse a fiatalok “korszerű, praktikus és kulturált öltözködését”. További információk és érdekesességek: Valuch Tibor: A lódentől a miniszoknyáig.

Mit találunk a neten?

A netes divattörténeti áttekintések általában nem jutnak el a XX. századig, de vannak kivételek.
Mi az első dolog, ami eszébe jut az emberek igen nagy százalékának, ha meghallja azt a szókapcsolatot, hogy 80-as évek divatja? Igen, igen, a méltán híres, egyedülálló és megismételhetetlen trapper farmer, bevezetését példátlan reklámkampány előzte meg: újsághirdetések jelentek meg a Magyar Ifjúságban, az Ifjúsági Magazinban, az Esti Hírlapban, és a Fülesben. A Petőfi rádióban hetente kétszer, a televízióban hetente háromszor sugároztak Trapper reklámot. A mozikban a híradó és a film között az egész ország láthatta a cowboyos reklámfilmet. Az Erkel színház függönyét a 78/79 évadban Trapper hirdetés díszítette. Magyarországon ruhaneműnek még sosem csaptak ekkora hírverést. (forrás)
Másik klasszikus: a Tisza Cipő. A hetvenes évek legendás márkája, és nem is tűnt el végleg: 2003-tól ismét megjelent a piacon. A Tisza Cipőgyár 1971-ben indította el a sportcipők gyártását, mely sok fiatal kedvenc cipőjévé vált. A gyár legrégebbi termékei a gumitalpú – vulkanizált eljárással készült – tornacipők, melyek számos színben kerültek az üzletekbe. Ebben az időben a Tisza Cipőgyár volt Magyarország legnagyobb cipőgyára. (forrás)
Igazi aranybánya a retronom, az öltözködés rovatban igazi gyöngyszemeket találunk. Ezek a reklámok és az abban látható sziluettek (ahogy ezek is) jól példázzák az előzőleg leírtakat.
Egyszerű, frappánsan megfogalmazott szlogenek jellemezték a kort, ízelítő: Röltex, Skála, Pécsi kesztyű, Hablon, Trapper, Párduc. Lássunk címlapokat is: Ez a divat, egy másik Ez a divat, újabb Ez a divat, Fürge ujjak, Pesti divat. További nézelődési lehetőség: test- és szépségápolás rovat. Itt szintén nagyrészt korabeli reklámok és termékek fotója található.
1998-ban a Magyar Filmintézet támogatásával elkészült a Budapest retró – Életképek a 60-as 70-es évekből című film, amely kizárólag archív híradók és propagandafilmek felhasználásával igyekezett felidézni néhány momentumot a Kádár-korszak hétköznapjainak hangulatából. A film öt, egyenként 15-20 perces részből áll, ezek egyike A pesti divat címet viseli. Sajnos eddig még nem sikerült megszereznem a filmet, pedig valószínű hasznos lenne…
És végül: jó sok kérdés a divatról, olyanok, amik egyszer már biztos eszébe jutottak az embernek, de nem tudta, hol keresse a válaszd, most itt a megoldás.