Archive for 2009. augusztus

További érdekességek a Divat körül

17/08/2009

http://mek.niif.hu/00000/00057/html/03.htm FORGOLÓDÁS A DIVAT KÖRÜL

DIVATTÖRTÉNET (1. rész) A meztelenség levetkõzése
DIVATTÖRTÉNET (10. rész) A szélsõségek évszázadai
DIVATTÖRTÉNET (11. rész) Gótikus szertelenség
DIVATTÖRTÉNET (12. rész) A reneszánsz orrfacsaró valósága
DIVATTÖRTÉNET (13. rész) Barokk: tornyos hajék és szépségflastrom
DIVATTÖRTÉNET (14. rész) Rokokó nõi viseletek (1710-90)
DIVATTÖRTÉNET (15. rész) A Nagy Francia Forradalom és Napóleon kora
DIVATTÖRTÉNET (2. rész) Légies Egyiptom, robosztus Mezopotámia
DIVATTÖRTÉNET (3. rész) A mozgékony görögök
DIVATTÖRTÉNET (4. rész) A puhatestû rómaiak
DIVATTÖRTÉNET (5. rész) Indiai viseletek: szári és dhoti
DIVATTÖRTÉNET (6. rész) Kréta: jólét, fürdõ, sportoló nõk
DIVATTÖRTÉNET (7. rész) Perzsa nadrág, indián tollmozaik
DIVATTÖRTÉNET (8. rész) A szépségideál Kelet-Ázsiában
DIVATTÖRTÉNET (9. rész) Bizánci ragyogás és vörös viking sörény
Reklámok

Magyar divattörténet. 1949-1958

17/08/2009

ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK

F. DÓZSA Katalin

Magyar divattörténet 1945–1949

Mottó: El kell vetni véglegesen azt a szemléletet, amely meg akarta fosztani az embereket egyéniségüktől, a napi politika részévé téve önkifejezésük egyik eszközét, ártalmatlan játékukat, a divatot.

Háború és konfekció

A háborúk kísérőjelensége az anyaghiány. A II. világháború alatt 1940-től akadozott az áruellátás, 1941-ben már jegyre adták a bélésárut és vatelint. De mi ez ahhoz képest, hogy a Riviérán már csak vitorlavászonból tudtak új ruhát varrni, és spárgából kötözték a cipők talpát?! Kelemen Móric, a Racionalizálási Bizottság igazgatója 1940-ben sietett megnyugtatni a hölgyeket: „Nem lesz nőiruha-szabványosítás, szó sincs szabványosításról legfeljebb egyes ruhák tipizálásáról, elsősorban a férfiruháknál és a téli és más kabátoknál.”

A háború végére a ruha élelemre cserélhető értékké vált, és a nők egyenesen követelték, hogy a típuscipőhöz, öltönyhöz hasonlóan gyártsanak típusszövetet, inget és női kosztümöt. Hiszen csak a meghatározott minőségű és fazonú nagy tömegben gyártott konfekciótermék enyhítette az áruhiányt.

Jelentős a papírhiány is, és tulajdonképpen – nem voltak divatlapok. 1946-tól jelent meg az MNDSZ kiadásában az Asszonyok című lap, majd 1949-től utóda, a Nők Lapja. Mindkettőnek volt szerény divatrovata. 1950-ben jelent meg a ma is virágzó Ez a divat első, vékonyka rajzos száma.

Nem volt sokkal jobb a helyzet 1945 után Nyugat-Európában sem, a divatlapok ott is vékonyak és szegényesek, a boltok üresek.

Nem „kitenyésztett”, „lefogyasztott” (1946)

Akik azonban túlélték a háborút, élvezni akarták a békét. A nagy cégek újrakezdték a munkát, s a párizsi divatbemutatók újdonságairól az Asszonyok szorgalmasan tudósította olvasóit, nem feledkezve meg a háború alatt kialakult új központ, Hollywood híreiről sem. Eleinte mintha kifejezetten örültek volna az újságoknak: „Minden ellenkező erőszakolással szemben a díjbirkózó váll, a teletalpú monstrum és a combközépig érő szoknya kifelé megy a divatból. Odaát Amerikában már egy éve nem hordják… Nem lehetne nálunk is sürgősen követni a példájukat?” Fotót közöltek az egyik legismertebb pesti cég, a Szita-szalon modellbemutatójáról, s igyekeztek hasznos tippeket adni,

például milyen módon lehet halinacsizmát házilag készíteni, vagy 1 ruha 7 ruha címmel, hogy lehet egyszerű szövetruhát különböző díszítésekkel variálni. A divattanácsok, rajzok szerzőit – természetesen – mindig névvel, aláírással jelezték.

1946 végén azonban egy kissé furcsa tartalmú cikkel találkozhatunk: „Asszonytársainktól számtalan levél érkezett. … örömmel tapasztaltuk, hogy asszonytársaink már a divat terén is önállósítani kívánják magukat. … nem mi vagyunk a divatért – hanem a divat legyen miértünk.”

Hogy ők hogyan értelmezték, az kiderül egy 1947-ben a szakszervezet (lám, mi minden „feladata” lehet a szakszervezetnek!) által rendezett divatbemutató ismertetéséből: „Ez a divatbemutató sok mindenben különbözött a régen ismert divatrevüktől. Először is nem a külön célra kitenyésztett és lefogyasztott, múmiává aszalt próbakisasszonyok viselték a ruhákat, hanem egészséges termetű fiatal lányok, asszonyok, dolgozó nők. (Legtöbben az MNDSZ tagjai.) Következésképpen nem libegtek és vonaglottak, mint az idomított profi »manekenek«, hanem egyszerűen és természetesen jöttek-mentek – fordultak, ahogy az ember az utcán vagy a szobában jár. De a ruhák sem voltak idegeket és pénztárcákat nem kímélő káprázatos divatfantáziák, hanem egyszerű, csinos, jól hordható praktikus mindennapi öltözetek.”

További idézet a Magyar Divattervező Művészek Szakszervezete rendezte a divatbemutató ismertetéséből: „A dolgozó nőnek természetesen más ruhadarabokra van szüksége a mindennapi életben, mint a »dísznő«-nek.

A modern tervezőművésznek nem az a feladata, hogy néhány divatdámának agyaljon ki soha nem látott ruhafantáziákat, hanem hogy millió és millió nő számára tervezzen szép és praktikus ruhákat, melyek az élet, az otthon, a munka, a sport és az ünnep alkalmainál jól szolgálják a millió és millió dolgozó asszony igényeit.”

A végkövetkeztetés helytálló, rájöttek erre Nyugat-Európában is, ahol a II. világháború után gyors fejlődésnek indult a magas színvonalú konfekciótermelés. Ennek oka azonban valószínűleg nem a munkásasszonyok bírálata volt, inkább az óriási üzleti lehetőségek felismerése. A megoldást sem az öltözködés konzervativizmusában, elszürkítésében keresték, éppen ellenkezőleg, olyan szellemes és ötletes módszereket találtak ki, melyek segítségével a divatváltozások nagyüzemileg is követhetők, s a végtermék egyedivé tehető. A divat gyors követése ugyanis éppen az üzleti szempontok miatt vált nagyon fontossá!

„Reakciós divat” (1947)

Közben Párizsban 1947. február 12-én egy addig ismeretlen, de rövid idő alatt híressé váló művész, Cristian Dior „bombát robbantott”. Így írt erről később: „Mögöttünk volt a háború, az egyenruhák korszaka: szolgálatot teljesítő nők bokszolóvállakkal, Ezért virágszerű nőket rajzoltam, lágy vonalú vállakat, gömbölyű mellvonalat, liánkarcsú és virágkehely módján bővülő szoknyákat.”

Dior bemutatója nagyon merész volt, annak ellenére, hogy tulajdonképpen összegezte az itt-ott már megjelent újdonságokat – a hosszabb szoknyát, redőzéseket, nőies díszeket. Hiszen már az Asszonyok is 1946-ban lelkesen üdvözölt hasonló amerikai tendenciákat. Most, 1947 augusztusában viszont dühödten ellenezte. Már cikkének címe is meglepő: „Reakciós divat!”, s ugyanolyan furcsa a folytatás is: „Vészt hirdetek. – Párizsban elhatározták, hogy kifordítanak bennünket a bőrünkből. Átgyúrnak, átformálnak, karcsúra, gömbölydedre, gyöngédre, mindenféleképpen édes dédanyáinkhoz hasonlóan.

Hosszú…, selymes, suhogó szoknyát turnűröset, szalagosat, fodrosat, édes fürtös fejet fogunk viselni megint… Legalább is a divat urai és parancsolói ezt szeretnék. Tehát dobjuk sutba valamennyi ruhánkat – mert hiszen az új vonalak szerint egyetlenegyet sem lehet használni a régiből – és alsószoknyáktól kezdve kiskabátig valamennyien vegyünk újat!… Az új ruhákat a dologtalan nőknek tervezték. Erről van most szó! Az új divat virágszálnak akarja a nőket. Már most kérdem én, melyik nő engedheti meg magának azt a luxust, hogy reggeltől-estig virágszál legyen? Mintha más dolguk is lenne…

Osztályharcos divat ez. Őnagyságáék osztályaiért harcol. Azokért, akiknek más gondjuk sincs, mint hogy napszámba bűvös-bájosak legyenek. Ez a legreakciósabb divat, amit valaha kitaláltak.”

Propaganda kontra vállalati érdek

Végigkérdezték az ismert belvárosi szalontulajdonosokat is, mit szólnak ők ahhoz, hogy „visszajött mindaz, amit a haladás szelleme és az ízlés elítélt, megbélyegzett”. Ám a cégek szerették az újdonságot. Véleményüket érdemes már azért is felidézni, mert higgadtan, okosan kifejtették a divat szerepét a magán- és az üzleti életben.

Elsőnek Apponyi Júlia nyilatkozott, a század első felének ismert politikusa, Apponyi Albert gróf leánya, aki a harmincas évektől kezdve Budapest divatjának egyik irányítója volt: „A magyar szalonok és a magyar nők sosem fogadták el kritika nélkül azt, amit Párizs mutatott… Mindig letompítva, hogy úgy mondjam, megszelídítve hozták a mi szabóink a párizsi modelleket. Azért is volt jó hírünk Közép-Európában. Reméljük, hogy jó hírünket kamatoztatni tudjuk majd. Reméljük nincs messze az idő, mikor megindulhat a divatexportunk. De ennek feltételei vannak, elsősorban sok és olcsó textiláru. Nekem az új divat tetszik, mert változatos. Ki-ki hordhat, amit akar, szűk szoknyát vagy bővet, nagy kalapot vagy kicsit.”

Rotschild Klára: „… arról számol be, hogy vevőinek tetszik a bő, hosszú szoknya. Természetesen az új divat jó üzlet, hiszen a tavalyi ruhát félre kell tenni, vagy át kell alakítani – ha megengedi a szabás és a hölgy pénztárcája. Ma a legelső pesti divatszalonok is szívesen térnének át a konfekcióra. Budapest Közép-Európa divatközpontja lehetne. Mi a magunk részéről már tavaly szállítottunk Svájcba, most Svéd- és Törökországgal vesszük fel a kapcsolatot.”

Az osztályharcos szemléletű lap szerkesztőinek véleményét azonban nem befolyásolták a józan szavak, az interjúkat egy szerkesztői felhívással zárták: „Tiltakozzunk! Az új mai divat a mai nő életkörülményeit és a komoly idő követeléseit egyaránt figyelmen kívül hagyva, anyagot és munkát pazaroló ruhákat akar adni a nőkre.

Minden józan magyar nő, akár mint orvos, mérnök, hivatalnok, munkás vagy családanya végzi hivatását, tiltakozik, hogy ilyen ízléstelen, korszerűtlen és egészségtelen divatot kényszerítsenek rá. Tiltakozunk az anyagpazarló divat ellen!”

Két számmal később ismét nekitámadnak az új módinak: „Nem hiszek abban, hogy valaki attól lesz jó anya, jó élettárs, jó háziasszony, hogy három méterrel több anyagot dolgoztat be a ruhájába. Ahol pedig bizonyításra van szükség, ott már valami hiba van a nőiesség körül. Ott az asszonyból csak a bábu él, és sajnos az újjáépítés lázas iramában nincs időnk bábuval játszani. Házakat építünk és otthonokat. Iskolát és vasutakat. Ehhez pedig a rövid ruha sokkal kényelmesebb. Az már külön kérdés, hogy a textilnehézségek mellett van-e joga egy asszonynak kétszeres szövetmennyiséget felhasználni.

Aki pedig beugrik a divattervezők korszerűtlen ötletének, megérdemli, hogy jövő esztendőre uszályos ruhával sepertessék vele végig azt a földet, amelynek megmunkálásához annyi rövidruhás asszony verejtéke tapad.”

Győz a nőies nő (1948)

Az új divat azonban korántsem volt olyan „ördögi”, mint amilyennek lefestették, s a turnűr, feltűnő szalagcsokor stb. csak a párizsi előkelő szabóságok szokásos sziporkáinak egyike volt, olyan ötlet, amelyet az átlagvevő azelőtt sem követett.

Diornak azonban igaza volt, a nők örömmel szabadultak meg mindentől, ami a háborúra emlékeztette őket, boldogan lettek (ha tudtak!) karcsú virágszálak, de legalábbis eldobták válltöméseiket és minden lehető eszközzel igyekeztek kibővíteni és megtoldani divatjamúlt szoknyáikat. Az Asszonyok 1948-ban „letette a fegyvert”: „Nemrég még széltében vitatkoztak a hosszú szoknyáról. Nagy volt a riadalom, micsoda vad dolgokat hoznak a nyakunkra Párizsból és Hollywoodból a divat úgynevezett diktátorai. S íme, fél esztendő sem telt el, rájöttünk arra, nem kell félteni a magyar asszonyokat… az utcán, színházban se krinolint, se bukjel szoknyát, se turnűrt nem viselt senki. De viszont meg kell hagyni, sosem láttunk annyi színes, üde, ízléses kartonruhát, mint a nyáron.”

A szalonok vezetői jól látták: az új divat mindig szebb, mint a régi – csak éppen 1948-ban már a szalonok nincsenek sehol. Előbb a divatrovatból tűntek el, aztán a Belvárosból. A legnagyobb szerencséje Rotschild Klárának volt. Ő megmaradhatott államosított szalonja élén direktrisznek, s így válhatott (évekkel később) a magyar divat vezetőjévé.

„Államosított divat”

A szalonokat, sőt úgy tűnik, egy időre a divatot magát is „államosították”. 1950-ben megalakult a Ruhaipari Tervező Vállalat (a mai Magyar Divatintézet elődje), s 1951-től a Nők Lapja és az Ez a divat divatrajzai alatt az alábbi furcsa felírás volt olvasható: „Tervezte és rajzolta a Ruhaipari Tervező Vállalat.” A személyiség, vagy egyéniség vállalása hiba lett, még az öltözködésben is. A dolgozó nő és férfi elvont ideálját a múlt kemény életfeltételei által meghatározott puritán munkáserkölcs alakította ki. 1949 után eltűntek a párizsi és hollywoodi divattudósítások – nemhogy a francia újdonságok, de a kalap és nyakkendő, minden felesleges díszítés, laza fodor, mélyebb kivágás, bizsu, sőt a rúzs és körömlakk is a burzsoázia jelképévé vált.

Divatbemutatót azonban az államosított ipar is tartott – méghozzá kifejezőt: „A hároméves terv első tavaszának első tavaszi napján felvonult előttünk mindaz a sok kitűnő férfi-, női- és gyermekruha, amivel az áruházak és szövetkezetek dolgozói munkaversenyükben meglepték a magyar dolgozó nőt és családját.

A ruhákat nemcsak nádszálkarcsú fiatal lányokon mutatták be – bár voltak köztük olyanok is –, hanem az áruházak alkalmazottai, maguk is dolgozó nők, azok közül valók, akik a bemutatott ruhák másait valóban viselni fogják. Voltak közöttük alacsonyak is, molettek is, középkorúak is… A földmíves asszony részére készült ráncos szoknyát megtermett, erős asszony alakján mutatták.

Végül az elszakíthatatlan Guttmann-nadrág reklámja elevenedett meg. Az egyik oldalon három nő, a másik oldalon három férfi húzza az elszakíthatatlan nadrágot, s a reklámkép nőalakjai mindjárt be is mondják: „Megváltoztak a viszonyok, most egyenlő munkáért, egyenlő bérért húzunk.”

1949 tavaszán a Magyar Állami Konfekcióipar és Textiligazgatóság együtt mutatkozott be. Az Asszonyok szerint: „A ruhák kitűnőek, szabásban, ízlésben – és ezt meg kell vallani – nem maradnak el a nagy francia szabóipar termékei mögött, hacsak nem von le az értékükből, hogy sok ezret és tízezret készítenek belőlük az állami konfekcióipar munkásnői, az ország sok ezer és százezer dolgozó asszonya részére.”

A vásárlók azonban nem lelkesedtek igazán a sok tízezer darabos egyenruhákért: „Nálunk sokan idegenkednek még a készruhától. Nem is csoda, mert a múltban silány anyagból készültek, rosszul fizetett munkával és – nagy haszonnal. A konfekcióipar általában nálunk még nagyon elmaradott volt a legutóbbi időkig.”

Ez a megállapítás igaz. A konfekciótermelés igencsak gyerekcipőben járt. Az Asszonyok azonban bízott a jövőben, hiszen a tervek szerint már 1949-ben 50 ezer női ruha készül, s az ötéves terv folyamán évente 200 ezer.

F. DÓZSA Katalin

Magyar divattörténet – II. rész

1949–1958

A „dolgozó nők tömege”

A Ruhaipari Tervező Vállalat is mindent megtett a vásárlók kielégítésére. Divatbemutatóit a budapesti, dorogi, sztálinvárosi, miskolci, és még sok más vidéki város üzemeiben rendezte meg, s utána közvélemény-kutatást végzett. Az Ez a divat szerint: „Így kapja meg a nélkülözhetetlen bírálatot, amelynek tapasztalatai alapján – a hibák kijavításával – folytatja munkáját. Így sohasem szakad el a dolgozó nők tömegétől, akiket nem csak öltöztet, hanem tanít is a célszerű, ízléses öltözködésre.”

Végül tanulhatott az államosított magyar ipar a sokkal fejlettebb szovjet módszerekből is. Ugyanis: „A Szovjetunióban a konfekciómunka tudományos alapokra fektetett ipar. A konfekciótudományi intézetben szabják meg a textilüzemek munkáját. A szovjet konfekcióipar sokkal fejlettebb a nyugatinál. Nyugaton az egyes gyárak tapasztalataikat a saját hasznuk növelésére fordítják, s ezért nem cserélik ki egymásközt eredményeiket, munkamódszereiket. A Szovjetunióban viszont a termelés célja a nép szükségleteinek minél jobb kielégítése, s ezért az újításokat, a bevált módszereket, tapasztalatokat központilag kikísérletezik, feldolgozzák és elterjesztik az egész konfekcióiparban.”

Szükség is volt a megfelelő módszerek átvételére, mert a nagyszerű fejlődés ellenére akadtak nehézségek is, legalábbis erről tudósított a Nők Lapja 1951-ben: „A természet nem mindenkit áldott meg 3-as számú alakkal, azaz olyan termettel, amely a konfekcióiparban a legnagyobbat, a valóságban pedig az átlagközepest jelenti. Ha egy vékony, kistermetű nő egyes számú szoknyát akar vásárolni magának, a zippzár felhúzása után két kézzel kell tartania a szoknyát, nehogy leessék. A vékony, magas nők ugyancsak bosszúsan nézik magukat az áruházak próbatükreiben, mert az ilyen sudár női termetre csak elhízott női alakra való ruhát készítenek. Ugyanaz a helyzet az átlagtól alig alacsonyabb férfiaknál is. Ha például egy kistermetű férfi a legkisebb számozású kész öltöny vásárolja meg, az áruházból egyenesen a szabóhoz siet, hogy felhajtassa a nadrágszárból a két tenyérnyit, ugyanígy az ujjából is, legalább 15 centit vétet be a nadrág és a kabát dereka, valamint a válla bőségéből.”

Élmunkásnő és selyem

Lassanként megszűnt (legalábbis mennyiségben) az anyaghiány: „A selyem már nem luxus többé, minden dolgozó nő számára elérhetővé tesszük, hogy selyemruhában járhasson” – hirdette büszkén 1949-ben az Asszonyok. A Nők Lapja is dicsérte a boltok selyemválasztékát, de inkább a jól kereső élmunkásnők számára ajánlotta, a többieket pedig a szép kartonokkal és flanellanyagok kínálatával vigasztalta. Szinte mindenkin látható volt a kockás flanellblúz, amelyet rendesen este kimostak és reggel kivasaltak, lévén egyetlenke – valóban jelképe is lehetett volna az életszínvonalnak. A Nők Lapja szerint olcsó is volt – hiszen egy méter csak 15,70 Ft, így egy blúzra valót már 40 Ft-ért megvehettek. (Az 1950-es közalkalmazotti illetményreform szerint a segédmunkás fizetése 320–500 Ft közötti, előadóé 500–1620, egyetemi tanáré 1250–2200, miniszteré 3850 Ft. Ez utóbbi számára tényleg nem volt drága a 40 Ft-os blúz, ha maga meg is varrta!)

Megtalálhatjuk „Erzsi ruhatárá”-ban is, amelyet a Nők Lapja 1952-ben ismertetett. „Erzsi helyes fiatalasszony. Nincs két szekrény ruhája – mégis mindig jólöltözött: minden alkalomra van megfelelő ruhadarabja. Szerény ruhatárát választékosan, ízlésesen állította össze. Nem rakja tele magát mütyürkékkel. Kevés pénzből, jó beosztással mindig ízléses és csinos.” Kabátról nem esett szó, valószínűleg lódenkabátja volt svájci sapkával. Hiszen ez az a korszak, amelyben az egykorú vicc szerint, ha valaki az utcán nem lódenkabátban, svájci sapkában volt, s a tetejében. nem is volt állapotos – csak külföldi lehetett!

Szocialista ruházati verseny

A Textilipari Központ egyik első, 1949-es bemutatóján feltűnt néhány szép modell is: „Exportra készült, de az exporttal nehéziparunkat építjük. Nem esszük meg, nem is hordjuk el a jövőnket.” A szép megfogalmazás Rákosi Mátyás híres jelszavára utalt: nem esszük meg az aranytojást tojó tyúkot. 1952-től kezdve az évente megrendezett nemzetközi (azaz szocialista táborbeli) ruházati versenyeken komoly sikereket értünk el – a másodikak lettünk 1952-ben, 53-ban és 54-ben (természetesen!) a Szovjetunió után. Ezekre a bemutatókra reprezentatív célú, jó anyagú, szép modellek készültek, úgy tűnik, mentegetőzni is kellett miattuk: „Miben különböznek ezek a divatbemutatók a régi idők divatbemutatóitól? Abban, hogy ezeken a bemutatókon divatot adunk, de minden dolgozó nő számára” – írta az Ez a divat 1954-ben. A szöveg melletti fotón viszont a Lipcsei Nemzetközi Vásáron versenyző gyönyörű, gyönggyel dúsan hímzett nehéz selyem estélyi ruha volt látható, amelyet „mindenki, minden dolgozó nő” ott viselhetett, ahol akart!

A nők elégedetlenek

A hazai fogyasztásra szánt termékekkel azonban valami nincs rendjén. 1952-ben Őszi Vásárt rendeztek: „Az áruházak gazdag árukészlete s az árak 10–25 százalékos csökkentése szocialista iparunk, kereskedelmünk eredményeit bizonyítja” – büszkélkedett a Nők Lapja. Számunkra a vásár azonban inkább a nemrég áruhiányban szenvedő piac túltelítettségéről tanúskodik, pontosabban az üzemi divatbemutatók és véleménykutatás ellenére sem kelendő drága és rossz áruról.

A fogyasztók elégedetlenek. A Nők Lapja 1952 végén egy fiatal olvasónő, Kondorosi Margit levelét közölte: „Mi is hát a hiba? Én gyakran elnézegetem az utcán, hogyan is öltözködnek a nők. Sajnos, még mindig azt kell látni, hogy van egy vékony réteg, amelyik meg tudja fizetni a Váci utcai szalonok, a belvárosi üzletek árait, s ezek a nők valóban egyénien, ízlésesen, ötletesen öltözöttek. S aztán: van egy nagy tömeg, amelyet mintha egyenruhába bújtattak volna. Zöld lódenkabát, vagy tejeskávé színű velúrkabát, szürke kashaszoknya, rikító flanellblúz, silány szövetekből készült egyenruhaszerűen unalmas szövetruhák, szörnyűséges gombokkal, ezek ennek az öltözködésnek »legfeltűnőbb« ismertetőjelei.” A fiatal nő szűk szoknyát, halászblúzt és más divatos holmit szeretett volna készen vásárolni, azonban nem talált, s azt a ruhát is, amit végül megvett, át kellett alakíttatnia, új gombokat rávarratnia. Végül talán jobban járt volna, ha eleve újat csináltat egy varrónőnél. Levelét vita követte, többnyire helyeslő hozzászólásokkal. De megrovást is kapott: „Semmi szükség nincsen rá, hogy államunk konfekcióipara a nyugati divatot majmolja mindenféle csőszoknyákkal meg zsákkabátokkal. Akinek az ilyesmi kell, az igenis menjen a Váci utcába, ha pesti az illető, de vidéken is talál olyan varrónőket, akik »ízlése« szerint készítik a ruhákat. Aztán csak menjen végig az utcán az ilyen ruhákban és viselje el a tekinteteket, ami a jampecdivat szerint öltözködőknek kijár” – írta Borbás Béláné Szegedről.

Szemléletváltás (1955)

1955-től kezdve egyre inkább érezhető a szemléletváltozás. A divat már nem politikai kérdés, a puritán ideál háttérbe szorult, illetve egyéni választási lehetőséggé vált. A nőiesség vállalása, az elegancia nem rendszerellenes többé. 1957-től ismét tudósítottak a párizsi divatbemutatókról, mindenféle kommentár nélkül. Hosszú ideig ugyan az első számú „közellenség” a jampi, de a lófarok, szűk szoknya, gumitalpú cipő, fekete ing és mintás nyakkendő ellen elsősorban nem a politikai vezetés, hanem a társadalom konzervatív rétegei berzenkedtek. A viselettörténet furcsa fintoraként a „kapitalisták” teremtették meg, s hazánkban a jampecek hordták elsőnek azt az osztályok és nemek közötti különbséget eltörlő, nagy tömegben gyártott és mégis kedvelt típusöltözéket, „mely az élet, az otthon, a munka, a sport és az ünnep alkalmával jól szolgálja a millió és millió dolgozó asszony (és férfi) igényeit”. – Ezeknek a szocialista nőideál számára elképzelt elveknek ugyanis tökéletesen megfelelt a 20. század második felére legjellemzőbb öltözet, a farmer, amely eleinte ugyancsak a „rothadó kapitalizmus” egyik jelképe volt, az ifjúságot megrontó Coca-Colával és rock and roll-lal együtt.

Hosszú az út odáig, amíg társadalmunk hozzávetőleg tolerálja az eltérő megjelenést, s egyaránt elfogadja a divatkövető és ellenző irányzatokat. Ám, hogy a dolgozó nő egyáltalán nem ellensége a módinak, arról már 1957-ben tanúskodott a Nők Lapja: „…valami öltözködési düh tört ki a nőkön… Kora reggel a Váci utcában vagy ötvenen állnak sorban, a lehúzott redőnyű ajtó előtt. Nem citromot, nem banánt vagy hasonló ínyencséget osztanak, még csak nem is celofánt. Konfekcióruhákat. Olyanokat, amelyek nem túl drágák, nagyon szépek, és egy modellből csak húsz példány készül… Egymás kezéből kapkodják ki a ruhákat, és úgy viszik a majdnem hatszáz forintos selyempuplin ingruhát, mintha ingyen adnák. Pedig nem divatdámák, nem is nagyjövedelmű lányok, asszonyok. Van közöttük délutáni műszakban dolgozó nyomdászlány, munkásfeleség, tisztviselőnő – aki mind azt vallja: egy ruhám legyen ünnepre, de az aztán szép!

Divattörténet a rendszerváltozás előtt

17/08/2009

A cikkben a 70-es és 80-as évek világdivatjának nagyon rövid, mondhatni vázlatos leírása után a magyar jellemzők jelzés értékű felvillantására is sor kerül, majd a sort az interneten fellelhető információk felsorolása zárja.

Az 1970-es évek elején etnikai jellegű, természetes és puritán ruhák uralkodtak. Az előző évtized hippidivatját népies elemekkel dolgozták át, és a hagyományos kézművesmesterségek, mint pl. a kötés, a szövés, a kelmefestés a divat középpontjába kerültek. Ismét virágzott az art deco. A divat és a művészet együttműködéséből új inspiráció született olyan divattervezők munkájában, mint Ossie Clark, Celia Birtwell, Bill Gibb és Zandra Rhodes.
Meghatározó stíluselemek:
– Az 1960-as évek ingruhái és kemény vonalai után ismét nőiesebb ruhák tűntek fel
– A mini kiment a divatból, újra feléledt a midi és a bokáig vagy földig érő maxi szoknya.
– Diana-dekoltázs: a meztelen egyvállas, asszimetrikus nyakkivágást először a XIX. század második felében tűnt fel, alkalmazták a 30-as és az 50-es években is, de népszerűvé ennek az évtizednek a végén vált, különösen Roy Halston kidolgozásában
– Folklórjelleg: az etnikai arculat minden típusa meghatározta a trendet. A csipkés és zsinóros szegélyű, hamis gyöngyökkel kivarrt blúzok népies divatja univerzálissá vált
– Nadrágkosztümök: a nadrágok a trapézszabásból indultak, 1975 körül szélesek és harang alakúak, ezután az egyenes és széles szabásra korlátozódtak, majd az évtized végére ismét szűk fazont kaptak. Népszerű szövetek voltak a nehéz kreppek, a kötött gyapjú- és courtelle-dzsörzék, valamint a szőtt poliészter anyagok
– Minták: rengeteg virágmotívum és természetes minta bukkant fel. A 60-as évekből fenntmaradt geometrikus alakzatok és csíkok inkább nyomásokban és mintákban, mintsem formában, szabásvonalban jelentkeztek
– Forrónadrágok: a 70-es években jöttek divatba a feneket alig takaró, rendkívül rövid nadrágok, amelyek esti viseletre bársonyból vagy lurexből készültek. Gyakran gombos maxi- vagy midiszoknya alatt viselték őket, amelyek elöl nyitottak voltak
– Punk: a Malcolm McLaren és Vivienne Westwood irányította punkmozgalom romboló és intézményellenes volt; rabkellékek, biztosítótűk, feltépett szegélyek és kaotikus, szabálytalan tűzdelések jellemezték
– Diszkódivat: csillogó, fémes, sziporkázó anyagok jellemezték, mint a flitter, lurex és spandex

Az 1980-as években a minőségi divattervezők divatját – olyan nevekét, mint Gianni Versace, Louis Féraud, Claude Montana vagy Chanel – csak a gazdagok engedhették meg maguknak. Az okosabb divattervezők, mint Jean Paul Gaultier, megismerték és átalakították az utcai stílust, a haute couture teljesen elszigetelődött.
Az évtized közepére a dolgok kezdtek rendbe jönni, a világ pénzügyi fővárosai fellendülést mutattak. Calvin Klein, Donna Karan és Ralph Lauren számítottak a nagy neveknek.
A másik szinten a hiphopzenészek elindították a Nike, Adidas és a Reebok márkájú sport- és szabadidőruházat őrületét, ami aranyláncokkal, medálokkal, gyűrűkkel és tréningnadrágokkal kiegészülve a legmaradandóbb utcai divat lett.
Meghatározó stíluselemek:
– Utcai vislet: a betűk, számok és grafikák a nagyméretű pólókat az 1980-as évek legnépszerűbb darabjaivá tették
– Bő szoknyák és rétegezés
– Széles, behúzott övek: az összehúzott derék a 80-as évek öltözékének központi eleme volt. A telt idomú sziluett, amely öv révén tért vissza a divatba, óriási hatást váltott ki
– Asszimetria: elterjedtek a csapot vállak, az átmeneti hosszúságú szoknyaaljak
– Laura Ashley ruhák: Laura Ashley bájos nőiességet vitt az öltözékekbe, ruháit az újviktoriánus, ódivatú romanticizmus jellemezte, amely láthatóan megfelelt a kor konzervatív ízlésének.

Mi volt a helyzet Magyarországon?

A fogyasztás szerkezete a 70-es évek első felében fokozatosan változott, csökkent az élelmiszerek és a ruházati cikkek részaránya. Az áruellátás hagyott kívánni valókat maga után (télen pl. hiány volt télikabátból, pulóverből…). A viselt ruha minősége ismét egyre “láthatóbban” függött a jövedelemtől, az öltözködés újra a személyes helyzet egyik megjelenítőjévé vált. A szegényebbek számára a hiányos ruházat pótlása jelentette a legnagyobb gondot, a jómódúaknak a választékhiány, a luxuscikkek beszerezhetetlensége jelentett problémát, ezt külföldi beszerzésekkel orvosolták (Bécsbe jártak vásárolni).
Markáns különbségek mutatkoztak a különböző foglalkozású és jövedelmi helyzetű csoportok ruházati kiadásaiban. A ruházati fogyasztásban a 70-es években belső átrendeződés ment végbe. Az alacsonyabb minőségű termékek kereslete folyamatosan csökkent, a magasabb minőségűeké viszont ezzel párhuzamosan növekedett.
A 70-80-as években Magyarországon a divat lényegében önálló iparággá vált. A trendek előrejelzése, a várható igények felmérése, a divat formálása a Magyar Divat Intézet feladata volt. A magyar divat lassan követte a nemzetközi divatot.
Az ellátásban és a választékban mutatkozó hiányt az egyre jobban megerősödő magánszektor is enyhítette. A 80-as évek elejére bontakozott ki a “butikkultusz”, ami az érvényes divatáramlatok naprakész követését tette lehetővé.
A 70-es évek magyarországi divatját a különböző irányzatok egymás mellettisége, a sokszínűség jellemezte. A nők ruhatárában a mini és a midi, a kosztüm és a famernadrág egyaránt megtalálható volt. És fokozatosan növekedett a népies, az egykori falusi viselet elemeit felhasználó ruhák népszerűsége is. Az is egyre fontosabbá vált, hogy a viselt ruhadarab valamilyen ismert márkához tartozzon.
A divat és az öltözködés fontosságának a felértékelődését jelezte az is, hogy 1970-ben Ifjúsági Divatbizottság alakult, azzal a céllal, hogy elősegítse a fiatalok “korszerű, praktikus és kulturált öltözködését”. További információk és érdekesességek: Valuch Tibor: A lódentől a miniszoknyáig.

Mit találunk a neten?

A netes divattörténeti áttekintések általában nem jutnak el a XX. századig, de vannak kivételek.
Mi az első dolog, ami eszébe jut az emberek igen nagy százalékának, ha meghallja azt a szókapcsolatot, hogy 80-as évek divatja? Igen, igen, a méltán híres, egyedülálló és megismételhetetlen trapper farmer, bevezetését példátlan reklámkampány előzte meg: újsághirdetések jelentek meg a Magyar Ifjúságban, az Ifjúsági Magazinban, az Esti Hírlapban, és a Fülesben. A Petőfi rádióban hetente kétszer, a televízióban hetente háromszor sugároztak Trapper reklámot. A mozikban a híradó és a film között az egész ország láthatta a cowboyos reklámfilmet. Az Erkel színház függönyét a 78/79 évadban Trapper hirdetés díszítette. Magyarországon ruhaneműnek még sosem csaptak ekkora hírverést. (forrás)
Másik klasszikus: a Tisza Cipő. A hetvenes évek legendás márkája, és nem is tűnt el végleg: 2003-tól ismét megjelent a piacon. A Tisza Cipőgyár 1971-ben indította el a sportcipők gyártását, mely sok fiatal kedvenc cipőjévé vált. A gyár legrégebbi termékei a gumitalpú – vulkanizált eljárással készült – tornacipők, melyek számos színben kerültek az üzletekbe. Ebben az időben a Tisza Cipőgyár volt Magyarország legnagyobb cipőgyára. (forrás)
Igazi aranybánya a retronom, az öltözködés rovatban igazi gyöngyszemeket találunk. Ezek a reklámok és az abban látható sziluettek (ahogy ezek is) jól példázzák az előzőleg leírtakat.
Egyszerű, frappánsan megfogalmazott szlogenek jellemezték a kort, ízelítő: Röltex, Skála, Pécsi kesztyű, Hablon, Trapper, Párduc. Lássunk címlapokat is: Ez a divat, egy másik Ez a divat, újabb Ez a divat, Fürge ujjak, Pesti divat. További nézelődési lehetőség: test- és szépségápolás rovat. Itt szintén nagyrészt korabeli reklámok és termékek fotója található.
1998-ban a Magyar Filmintézet támogatásával elkészült a Budapest retró – Életképek a 60-as 70-es évekből című film, amely kizárólag archív híradók és propagandafilmek felhasználásával igyekezett felidézni néhány momentumot a Kádár-korszak hétköznapjainak hangulatából. A film öt, egyenként 15-20 perces részből áll, ezek egyike A pesti divat címet viseli. Sajnos eddig még nem sikerült megszereznem a filmet, pedig valószínű hasznos lenne…
És végül: jó sok kérdés a divatról, olyanok, amik egyszer már biztos eszébe jutottak az embernek, de nem tudta, hol keresse a válaszd, most itt a megoldás.

Az öltözködés története, a divat és a ruházat alakulása az ókortól napjainkig.

17/08/2009

Az egyiptomiak öltözködése

Eredetileg minden osztály egyformán öltözködött, később alakult ki a társadalmi helyzetre, és anyagi viszonyokra jellemző öltözködés.
A nők kezdetben egyszerű vászonkendőt hordtak, melyet körültekertek az alsótestükön, és a derekuknál összecsomóztak.
A felsőtestük fedetlen maradt, csak a felsőbb rétegekbe tartozók hordtak könyékig érő köpenyt.
Később jelent meg a kalaszírisz, melyet sokféleképpen viseltek.
Ez lábikráig vagy a bokáig ért, a testhez simult és megmutatta annak formáit. A mellet fedetlenül hagyta, és egy vállszalag, vagy egy széles vállpánt tartotta.
Az ingformájú kalaszírisz nyaknál zárt volt, de különböző nyakkivágással is készült, ujjal vagy ujjatlanul. Az áttetsző és sűrűn pliszírozott darabokat öv nélkül, vagy övvel viselték.

A férfiak csípő és ágyékkötőt hordtak az úgynevezett sentit. A kendőt az altest köré tekerték, elöl megcsomózták, vagy övvel rögzítették.
A királyok és méltóságok sentije többszörösen redőzött, és díszített volt.
Gyakran több ágyékkötőt hordtak egymáson és a legfelső volt a leghosszabb, melynek formája a szoknyára hasonlított.
Eredetileg a senti volt az egyetlen ruhadarab, a felsőtest akárcsak a nőknél fedetlen volt.
Később a férfiak is hordtak klaszíriszt, többnyire az ágyékkötő felett, de néha alatta is. Csak az uralkodók viselték az áttetsző test köré tekert köpenyt a haikot.
Az ókori görögök öltözködése

Az ókori görögök öltözete bő, levegős, a test köré művészien redőzött textília volt, melynek fő díszítő eleme az egyedi redőzés és az övrész. A szövött anyagokat lenből, gyapjúból, pamutból készítették. Kedvelték a telt erős színeket, és gyakran használtak szalagokat díszítésre.

A női öltözetek fajtái: A peplosz egy derékszögű gyapjúkendő amelyet a kar alatt a testre tekertek, majd a vállra felhozva, tűvel, köpenycsatokkal, gombokkal, vagy csomóval összefogták.
A felső anyagszegélyt visszahajtották derékig, s a jobb oldal nyitva maradt. Ezt a hosszú egyenes vonalú köpenyt gyakran öv nélkül viselték, de néha a deréknál a visszahajtás fölött övet hordtak.

A khitont lenből készítették melyet oldalt többnyire összevarrtak. Szűkebb formájában csupán a vállat takarta, tehát ujjatlan volt.
A bő khiton az egyik kéz ujjhegyétől a másik kéz ujjhegyéig ért és álujjai voltak, amelyek a vállvarrások elmaradásával jöttek létre, vagy a felső szegélyt csomózták meg a kar fölött.
Jellemző volt a khitonra a gazdag redőzés, amely a derék, csípő és mell alatti rész többszöri megkötéséből adódott.
A himationt a nagy derékszögű gyapjúkendőt, kabátként tekerték a testre, néha a fejet is takarta.

A férfiak öltözete : A női peplosznak felelt meg a férfi khlaina.
A derékszögű kendőt háton és a vállon átvetették, elöl vagy a jobb vállon tűvel, vagy csattal összekapcsolták.
A férfi khiton a khlainához hasonlóan a földre ért és a derekát övvel kötötték meg. A bokáig érő , mell alatt összefogott khitont csak ünnepi alkalmakra vették fel, illetve a viselete az előkelő urak és papok előjoga volt.
Az egyik vállat szabadon hagyó, rövid ruhadarabot exomisznak hívták, ez az öltözék nagyobb mozgásszabadságot biztosított.
Lovasok és katonák kedvelt köpenyszerű gyapjúból készült viselete volt a khlamüsz. Ezt a köntöst bal vállra vetették, s a jobb váll felett csatolták össze, így a jobb kar szabadon maradt, és könnyebb volt a mozgás harc esetén.

Az ókori rómaiak öltözete

Az ókori rómaiak öltözékén erősen érződött a görög kultúra hatása, kevésbé volt egyedi, inkább a hagyományokat követte. Sokszor személytelennek hatott, mégis költséges és rafinált volt.
Az öltözet színe, formája, és díszítése jelezte viselője rangját és társadalmi pozícióját. Kezdetben természetes színű gyapjúból készültek, később váltak kedvelté a színpompásabb darabok.
A nők a könnyű, lenge anyagokat részesítették előnyben, mint a len és a selyem .

A nők előszeretettel viselték a tunikát a földig érő alsóruhát és háziruhát melyet két anyagdarabból varrtak össze, amelyen a fejnek és a karoknak nyílásokat vágtak.
Esetenként hozzávarrtak vagy vágtak rá ujjakat is. A tunikát mell alatt kötötték meg, és a vállakon gombbal vagy brossal díszítették.
A felső köntös, a stóla szabása ugyanolyan volt, mint a tunikáé és a görög khitonra emlékeztetett, bő volt és gyakran uszályos. Ezt a köntöst egy mellpánttal hordták melynek neve strófium.
A stólákat gazdagon díszítették gyöngyökkel, rojtokkal, és hímzéssel.
Ha utcára léptek egy derékszögű gyapjúkendőt a pallát redőzték a testük köré. Ez többnyire a fejet is takarta, néha viszont egyszerűen csak a csípőjükre csavarták.
Rossz időben a paenula szolgált felsőruhaként, amely egy kör, vagy rombusz alakú gyapjúból, vagy bőrből készült csuklyás köpeny volt.

A férfiak tunikája a térd alá ért és a csípőn kötötték meg.
Ünnepi alkalmakkor lábfejig érő tunikát hordtak. Gyakran egyszerre többet is viseltek magukon. A rangjelzéseket többféleképpen jelezték pl : szalagokkal díszítették a tunikát és nem viseltek övet.
A tóga a római polgár leglátványosabb díszruhája, művészi redőkben fedte a testet, néha a fejet is takarva.
Egy ovális gyapjúkendőből készült amelyet hosszanti irányban redőztek, hosszúsága viselője magasságának háromszorosa, a szélessége kb.kétszerese volt.
A pallium praktikusabb és kényelmesebb volt mint a tóga. A téglalap alakú köpenyt a testre tekerték, később csak a vállra terítették.

A bizánciak öltözete

A bizánciak ruházata fényűző, merev viseletté alakult amely a testet beburkolta, és eltakarta a természetes alakját.
Az uralkodó réteg kedvelte a selyemanyagokat és a brokátot, melyeket nemesfémekkel és gyöngyökkel gazdagon hímeztek.

A nők alsóneműként övvel hordták a bokáig érő selyemből készített tunikát.
A felső ruházat a hosszú vagy rövid ujjú stóla eleinte a földig ért, később lerövidült, és látszani engedte az alsóneműt. Az anyag súlyától függően viselték övvel vagy nélküle.
A paenula felső ruhadarabként funkcionált.
A kerekre szabott zárt köpeny szegélyét visszahajtották, és hátravetették a vállakon. Az uralkodói ház hozzátartozói köpenyt borítottak magukra, amelyet csattal kapcsoltak össze a jobb vállukon.

A férfiak hosszú ujjú tunikája a földig, vagy a bokáig ért, övvel viselték, hossza, anyaga, és színe a társadalmi rang szerint változott.
A férfiak a tunikát általában szűk nadrággal viselték.
A dalmatika a hosszú öv nélküli, bő ujjas tunika csak a magas rangú méltóságok felsőruházata volt, hosszanti csíkok az úgynevezett clavi díszítették az elejét és a hátulját, valamint az ujjak szegélyét.
A köpenyt, amelynek téglalap illetve legömbölyített alakja volt, elöl vagy jobb vállon fibulával kapcsolták össze.
Egy mellmagasságban felvarrott anyagapplikáció a tablion szolgált rangjelzésként. A zárt köpeny a paenula, egyházi ornátussá alakult, és miseruha lett belőle.

Forrás: Öltözködés történet .
Kiadó : Magyar Divat intézet, Göttinger Kiadó

A rokokó korának öltözködése

Az öltözködés a rokokó idejében valóságos mánia lett, de státuszszimbólum jellege kezdett eltűnni. A divat fogalmát szintén az állhatatlan rokokó hozta létre. Lényege, hogy kellő pillanatban sarkon fordul az évszaknak, napszaknak, sokszor az órának megfelelően.
A divat szó is újjászületik, új értelemmel bír: követni az aktualitást .
A divatkreátorok nagy öntudata és arroganciája –azelőtt egyszerűen szabónak hívták őket- Alighanem a rokokó kórból származik. „A szabók inkább újításokon törik a fejüket, ahelyett, hogy varrnának.” olvashatjuk egy 1714. –ből származó szövegben.
A szabómesterséget annyira megbecsülték a forradalom előtti időkben, hogy egyes ruhaművészek olyan megtiszteltetésben részesültek, mint a vérbeli hercegek . Egy Rose Bertin nevű kis varrónő igen magasra küzdőtte fel magát.
Divatminiszternek nevezték és , Marie Antoinette öltözködési mániája neki volt köszönhető. A balsorsú királynő minden nap más toalettet viselt.
Mindegyikhez más-más cipő is tartozott. Egy udvarhölgyet három hónapra kitiltottak a palotából, mert kétszer ugyanabban a ruhában jelent meg.
Az udvari dámák gondolkozás nélkül követték a királynő szavát és a divatszeszélyeket ellenkezés nélkül a magukévá tették .
Rose Bertin ötlete volt a „Saint-Honoré” utcai divatbábok szétküldése, mely szertevitte a francia divat újdonságait egész Európába .
A rokokó viselet térhódítását rendkívüli mértékben meggyorsította a divatgyűjtemények nyomdai sokszorosítása. 1777- ben Moreau metszeteivel jelent meg a Monument du Costume, és feltűnt a legrangosabb divatlap a La Galerie des Modes et Costumes Francais .
Népszerűségük nemcsak Franciaországban volt nagy, hanem Európa más országaiban is . Számos jónevű művész munkássága fűződik a divatújságokhoz: Claude- Louis Desrais, Pierre Thomas Leclerc, Francois Watteau , és Auguste de Saint Aubin.
A rokokó viselet minden addig hordott ruhához képest többet láttat, vagy sejtet a női testből. Az európai öltözködés történetében először jutott érvényre az aszimmetrikus díszítés.
A rokokó lehetőleg kerülte a vízszintes egyenest és a derékszöget. Hosszú idő után újra felfedezte a virágot, ami annál gyakrabban alkalmazott. Hajat és ruhát egyaránt díszítettek élő vagy művirággal.
XV. Lajos idején a szoknya váza egy pamut, viaszosvászon vagy selyem alsószoknyába belevarrt öt, fölfelé kisebbedő abroncs volt . Erre azért volt szükség, hogy a szoknya óriási tömege minél erősebb kontrasztot képezzen a darázsderékká fűzött felsőtesthez képest .
Ez a krinolinszoknya volt a legnépszerűbb, amit széles, kosárszerű alakjáról paniernek is neveztek. A csípővonalak hangsúlyozása a nőiességet emelte ki, a panier könnyed, ringó járása adott lehetőséget – talán azért is váltak meg tőle olyan nehezen .
Sokféle változata követte egymást, így volt például a cadet ( a legfiatalabb) mely rövidebb volt a szokásosnál , csak két ujjnyira ért a térd alá , vagy a gondole , melyikben vízszállító asszonynak látszott aki hordta.
A panier a XVIII. század közepe táján egyre laposabb majd ellipszis formájú lett . A felsőruha általában nyitott volt, hogy hangsúlyozza az öltözék gazdagságát és az anyagok pompáját.
A krinolin feszes felületén selyemszalagokból, csipkéből és főleg művirágokból a szalonok stukkódekorációit utánozták. A század végére erősen lapított formájú a hatalmas abroncsszoknya. Egy nő maga elfoglalt egy egész kerti padot, és a kétszárnyú ajtókon sem tudott, csak oldalazva bemenni.
Miközben a krinolin hol dagad, hol lappad, a ruha dereka megtartja szabását. Fűzőszerű. Durva kendervászonnal bevont acéllemezekkel és halcsontokkal merevítik és szorosan összefűzik, mert rendületlenül divat a darázsderék, melyet meghosszabít az ék alakú szabásforma.
A kivágás a mellbimbóig ér. Néha keszkenővel takarják be aminek fichu volt a neve. A nyak és az alsókar is csupasz . A krinolin és a fűzős derék felett még két ruhát hordtak . A legfelső elől háromszög alakban nyitott úgy, hogy az alsó látszik.Később mikor a szoknyák rövidülnek, és a lábat már nem takarják ezt a felső réteget egy szellemes berendezéssel hátul és kétoldalt három bugyorba fogják fel.
A derék és a felső szoknya többnyire ugyanolyan színű és anyagú, de az alsó más, és meg van rakva fodrokkal, szalagcsokrokkal, indákkal, rojtokkal, hímzéssel, csipkével, girlandokkal.
A késői rokokó túlkapásai szükségessé tették az olyan ruhadarab megalkotását, ami bármikor hordható, így keletkezett egy könnyű háziruha vagy pongyola, a neglizsé .
A budoárok pikáns átlátszó és sokat sejtető viselete, melynek nem kevésbé pikáns változatai idővel utcai ruhák formájában is megjelentek.
A gálaviselet kivételével minden ruha neglizsé. Még az utcai viseletnek, sőt az úti kosztümnek is ez a neve . A derék a szoknyával egybevarrot, és nincs beszűkítve.
Övet viselnek rajta. Az adrienne vagy watteau – hát eleinte tunika szabású, de hamarosan szétnyílik elöl és hosszú ujjakat kap. Még így is kényelmes lehetett, hisz fűző nem volt alatta.
Az udvar csillogó környezete és a színpompás pásztorjátékos kerti mulatságok alkalmanként más öltözéket kívántak. A pásztorlányos viseletek, a népi öltözékek formái, a feltuffolt robe polonaise változatok, valamint a királyné organza muszlingalléros ruhái hozzátartoztak a színjátékhoz.
Fő jellegzetesség a szűk, elfűzött derék, rövid lábfejet láttatni engedő
kettős szoknya, amelyből a felsőt felraffolták. A népi viseletek iránti vonzódást jelzi, hogy Beaumarchais „Figaró házassága” című darabjának bemutatása után Sussane ruhája bevonult a divatba.
1770 körül a neglizsé egy másik formája jelenik meg a férfiaktól átvett kasak, kasakvin vagy caraco. Változatos formái voltak, hol kurta szárnyú hátul, hol majdnem a földig ér, egyszer laposan simul a csípőre, máskor mereven eláll.
Ismét kesztyűt hordanak hozzá, ami hosszú, és selyemből, vagy bőrből készült. A legyező elengedhetetlen kelléke egy rokokó dámának.

A ruhák kellékei, a vállkendők, finom csipkék, virágdíszek és ékszerek, melyek összhatását ismét csak az összevissza cikázó csigavonalak, a rocaille szeszélyes játékához hasonlíthatjuk.
A kalapcsat a gomb, legyező, öv és óralánc, csak úgy villognak az ékkövektől. Rendkívül elterjedtek az emblémák, a szimbolikus ékszerek, talizmánok.
Minden társaságbeli hölgy ott viselte keblén az Istenanya gyémántos képét, vagy szerelmesének a hűségi zálogát. A tubákszelence nőnél, férfinál egyaránt az előkelő öltözködés jelképe, s naponta változik.
A köznép is ékesíteni kívánta magát, s ez megteremtette az utánzott ékszerek
divatját, Similior(stass ) néven . A bijoutier –faussétier készítette mindezeket.
A rokokó hajviselet

A rokokó dáma képéhez hozzátartozik a kis fehérre púderezett frizura.
Amíg a krinolin terebélyes, a frizura a lehető legkisebb. A fehérített haj kacérkodott az öregség szürke hajszínével, ugyanakkor eltüntette a korkülönbségeket.
A hajviselet, mely a korábbihoz képest legalább egy időre rövidebb, pikánsabb lett, furcsa módon akkor vált bizarrá amikor a rokokó ízlés már eltűnőben volt.
XVI. Lajos trónra lépésekor (1774) a női frizurák már olyan magasra nőttek, hogy a nyak alig bírta őket. Elöl homlok felett és a fülek mögött feltornyozták, tupírozták a hajukat, és hosszú fürtöket lógattak a vállukra.
Az óriásira növekedett hajtoronyba a leglehetetlenebb díszítéseket építik bele. Gyümölcsös kosárkát, sőt egész pásztorjeleneteket viseltek frizurájukon, mezővel, patakkal, két báránykával és juhászkutyával és pásztorlánykával, máskor meg szélmalmot vagy háromárbocos fregattot felvont vitorlákkal.
A hajat többnyire a fejtetőn odaerősített lószőrből készült vendéghajra fésülték fel. Miként a barokk a parókakészítőké e kor a fodrászok aranykora.
Honoráriumuk olyan magasra nőtt, hogy még a gazdag hölgyek is csak hetente
egyszer, a kevésbé jómódúak havonta egyszer vehették igénybe szolgáltatásukat.
Az előkelő dámák a bálok előtt néha két éjjel sem aludhattak, nehogy szétrombolják a fejükre tornyozott műremeket. Az igazán elegáns hölgy úgy fésülteti haját, hogy álla pontosan középen legyen cipője orra és a frizurája csúcsa között.

A rokokó smink

A fehérre púderezett rokokó frizura természetesen erős arcfestést kívánt meg.
Az arcbőrt festéssel kellet színezni, nehogy hullaszerűnek lássék a szürke haj
keretében. Alapnak fehéret raktak fel, a szemöldök vonalát feketével húzták meg, az ereket kékkel és végül az orcákra pirosítót kentek.
De nem a természetes pírt utánozták, akkor volt jó a smink ha rögtön látszott, hogy festés . Csak ledér hölgyek engedhették meg, hogy természetesnek látszó arcszínnel tüntessenek. Annyi festéket használtak, hogy a férjek sokszor
a saját feleségüket sem ismerték meg a bálokon akkor sem ha az illető hölgynek nem állt szándékában maszkírozni magát.
A férfiak szintén erősen festették magukat. A toaletthez hozzá tartozott a szépségtapaszok megfelelő elhelyezése. A nagy „fogfájós flastromot” csak ritkán használták, ellenben a kicsikkel bőkezűen bántak.
Aszerint, hogy hova ragasztották, el is nevezték őket. A homlok közepén a „felséges” volt az orr hegyén „ a szemtelen” a szem alatt „a szenvedélyes” az ajak szegletében „a csókra vágyó” .

A rokokó színei, kelméi

A rokokó kedvelt anyagai a virágmintás selyem és súlyos arannyal vagy ezüsttel átszőtt brokát, a bársony, a damaszt, a csillogó atlasz.
A kevésbé tehetősek pamutszövettel is beérik.A csipke a nyakon meg az ujjakon még emeli a pompát egész vagyonokat költenek csipkére.
Van aki a koporsójába is magával viszi. A barokk hivalkodó pompája csökken, a színskála halkabb, finomabb, pasztellesebb. Sápadtkék, halványlila, ezüstszürke, rezeda és barackszín a leginkább kedveltek. A barna különféle árnyalatait a legfurább nevekkel tünteti ki a divat.
Ilyen például a bolhahát szín, a Párizs sara, és a megmérgezett majom.
A nehézkes barokk minták kecses hullámvonalakra bomlanak, majd
keskenyednek és végül függőleges sávok lesznek, csak halványan, az alapszíntől alig elütő árnyalattal jelezve, magában a szövésben.

rokokó lábbelik.

Ezüstzsinóros, esetleg gyémántcsatos cipőket viseltek a ruhákhoz. A női lábbeli nem bőr, hanem selyem vagy vászon. Orra hegyes, magas sarka mind előbbre tolódik, végül már a talphajlás közepe alatt van.Csatokkal szalagokkal díszítik.
A fűzős krinolinos dámák csak nagyon óvatosan mozoghatnak magas sarkú cipőjükben. Ki nem járnak, a rokokó hölgyek magassarkú topánjaikban
csak a paloták parkettáján tipeghettek, bőrcipőjük nincs is, de a szobában is lassan ünnepélyesen lépdelnek.
Udvari ünnepélyek alkalmával valóságos ékszerré avatják a báli cipellőt: aranyhímzésű a hegye, gyémántokkal, gyöngyökkel teleszórt a csatja, s a bokarészen gyöngyházzal kirakott vonal húzódott végig, melynek neve “venez y voir!” (jöjjön, nézze meg )
A rokokó formák, kellékek megjelenése napjainkban

A rokokó viseletek elemei gyakran felbukkannak a modern kor öltözeteiben.
A mai divattervezők szívesen alkalmazzák a rokokó díszítéseket, formákat kreációikban. Az Haute-Couture ruhák meghatározója a rengeteg kézimunkával felvarrt elem, például fodor, szalagcsokor, rengeteg csipke.
A fűző szabású felsőrészek is szinte minden tervező kollekciójában megtalálhatóak. Az esküvői ruhák nagy része is rokokó stílusú, vagy legalábbis tartalmaz formai, vagy díszítőelemeket ebből a kórból.
A tradicionális ruhák fűzősek, abroncsszoknyásak, gazdagon díszítettek szalagokkal, rózsákkal, gyöngyökkel. A ma divatos ruhák között is igen gyakran találhatunk fűző szabású felsőrészeket, bár a szoknyarész egyre egyszerűbb és letisztultabb.
A bálokon estélyeken a hölgyek gyakorta jelennek meg ilyen ruhákban. A 2004-es Operabálon a vendégek nagy része nagyszoknyás, abroncsos, fűzős estélyiruhát viselt .
A frizuradivatban a platinaszőke haj is a rokokó kor rizsporos fehér hajának felelevenítése. A fodrászversenyeken gyakran készítenek hatalmas, a rokokó hajviseletet idéző, díszítőelemekben gazdag frizurákat.
A Lagerfeld Gallery 2004-es tavasz-nyári bemutatóján a modellek arcának ékét a kis szépségtapasz adta, akár egykoron a rokokó dámákét.
Napjaink rokokó stílusjegyeket gyakorta alkalmazó tervezői

Egyes, világhírű tervezők rajongói e kornak, és kollekcióikban mindig megtalálhatóak a rokokó öltözködés elemei valamilyen formában.

Ilyen tervező Christian Lacroix. Az 1980-as évek meghatározó tervezője aki a mai napig egyike a legsikeresebbeknek.
Kreációinak inspirálója a barokk, a rokokó forma, és színvilága, a díszítések, mint a fodrok és húzások, hímzések és csipkék. Egyik bemutatója után azt mondták: a kifutón megjelenő alkotások zsenialitása, és a luxus provokációja a ruháknak, amit talán a XVIII. század óta láthatunk, mióta a francia arisztokráciát a guillotine alá vezették.
Le a fűzővel ez volt a XX. század kezdetének jelmondata. Lacroix visszahozta a fűzőt az haute-couture kifutókra a lehető legszélesebb variációkban, és színekben. Mostanra az utcai viselet része önmagában is.

Vivienne Westwood az antidivat első tervezője, a punk korszak londoni királynője, ugyanakkor a rokokó kor szerelmese. 1970 után a biztosítótűktől a történelmi sziluettek felé fordult.
Kollekcióiban szívesen kombinálja a rokokó dekadens formáit a modern formákkal, mindezt leplezetlen iróniával. Kerek csípők, derékfűzők, magas talpú cípők idézik a XVIII francia viseleteit, az udvaroncok, De Sade márki világát.
Mindez a bodorított parókák, hamis ékkövek, a harsány tárgy-fetisizmus társaságában szellemesen elegyítve az affektált bájt a kíméletlen provokációval.

A divattörténet 100 éve

17/08/2009

I. Az empire (1804-1815)

Az empire stílus Napóleon császársága idején (1804-ben koronáztatta meg magát) fejlődött ki, innen kapta a nevét. Ezt megelőzően a konzulátus (1799-1804) idején nem sokat változott a direktórium korszakában viselt öltözék. De az idők folyamán fel kellett ismerniük, hogy a túl könnyű ruházkodás nem alkalmas a párizsi éghajlathoz. A császár főként kereskedelempolitikai okokból betiltotta az indiai muszlin behozatalát, és ezzel a lyoni selyemgyártás fellendülését segítette elő.Napóleon uralkodása alatt újból divatba jöttek a melegebb anyagok, a taft, a bársony, a brokát.A dekoltázs kisebb lett, a ruhaujjak hosszúak, ha mégsem, akkor hosszú kesztyű fedte el a karokat,az uszály eltűnt a hétköznapokból, és csupán a hivatalos udvari öltözéknél maradt meg. 1805 1810 körül a ruhák már csak bokáig értek, és eltűntek a lapos, puha, sarkatlan cipők A derékvonal már az előző század utolsó éveiben kezdte elhagyni természetellenes magas helyét a mell alatt.A ruhák ismét színesebbek lettek, de továbbra is az antikizáló fehér szín dominált. A francia udvar azonban néhány évre megállította – legalábbis Párizsban – a divat természetes fejlődését. Napóleon fel akarta eleveníteni a versailles-i udvar hagyományait, és megbízta udvari festőit, Davidot és Isabeyt, hogy tervezzenek díszruhákat. Számos ilyen tervet meg is valósítottak a császári pár és néhány magas udvari tisztségviselő számára, hogy azokat viseljék az ünnepségeken, melyeknek a fénye az új birodalom nagyságát és gazdagságát volt hivatva kifejezni; a birodalomét és a császárét, aki az újkor történetében elsőként akarta az egész világot uralma alá hajtani.

Napóleon miniszterei és marsalljai saját kedvük szerint tervezhették egyenruháikat, így aztán nem lehet csodálkozni, hogy feleségük, szeretőik és egész női környezetük ambíciója divatos fantázia toalettek alkotására irányult. Rövid időre feltámadtak a pompás pelerinek, arannyal, ezüsttel hímzett rövid culotte-ok, hosszú uszályok, diadémok, nyakláncok, gyémántos nyakékek, ritka madarak tollai, spanyol gallér és finom csipkék. Bonaparte alaposan figyelemmel kísérte udvaroncai öltözködését. Egyik udvarhölgyének hosszú ideig éreznie kellett, hogy csalódást okozott a császárnak, amiért kétszer merészelt megjelenni az udvarnál ugyanabban a toalettben. A korzikai nagy súlyt helyezett az udvari öltözködés pompájára, szívesen látta az elegáns hölgyeket, udvara díszeit, mert tudta, hogy a Rajnán túl, az Alpokon, a csatornán és az óceánon túl érdeklődéssel figyelték, mi a divat Párizsban. 1813 I. Napóleon is azoknak a francia uralkodóknak a sorába lépett, akik egészen III. Napóleonig.- aktív érdeklődéssel kísérték Franciaország részvételét az európai divat alakulásában. A párizsi élet fellendüléséről Napóleon korában, A brantés hercegnő sokkötetes emlékirataiban ezt lehet olvasni: A kongresszus résztvevői Párizsba jöttek, hogy részt vegyenek a fényes ünnepségeken, melyek megtartását az első konzul rendelte el, hogy a nép is részesüljön az örömben, és hogy a pénz forgalma is megnövekedjék, ami százezer ember érdekét szolgálta, akik kezük munkájából élnek, és majdnem kizárólag luxuscikkeket készítenek a magasabb osztályok részére.Az ünnepségek, melyeket a kormányzat rendezett, jeladás volt Párizs, de egész Franciaország számára is. A bálok bankettek és mindenféle társadalmi megmozdulások egymást követték. Párizsban elkezdődött a mozgás, az élet, a forgalom, amely csak 1814-ben maradt abba. Naponta tíz meghívást is kapott az ember estére. A keleties luxus, amit a császár később bevezetett az udvarban, akkor még ismeretlen volt. Madame Bonaparte, aki nagyon jól tudott öltözködni, maga mutatott példát a legnagyobb eleganciára.

Nem volt még soha olyan kellemes látvány, mint a malmaisoni bálok, melyeken oly sok fiatal nő jelent meg, akik az első konzul udvartartásához tartoztak, és már akkor Madame Bonaparte udvarát alkották. Bár még nem nevezték úgy őket. Mind fiatal volt, mind csinos, csak egyet ismerek, akit csúnyának lehetne nevezni. Pompás látvány volt mindet egyszerre látni, virággal díszített fehér ruhában, girlandokkal a hajukban, s a virágok éppoly frissek voltak, mint ezek a fiatal, nevető, bájos, a boldogságtól megszépült arcok és az egésznek még emelte a fényét, hogy ott járkált a táncolók közt az első konzul és azok a férfiak, akik vele együtt egész Európa sorsát irányították. A toaletteket gyakran cserélték, és még el sem telt a konzulátus első éve, mikor a francia manufaktúrák városai hazájuk dicsőségére felvirágoztak. Napóleon idején a párizsi polgárok egyértelműen távol tartották magukat az udvar romantikus, historizáló divatjától, ami túlnyomórészt egyetlen ember akaratából született. Az udvari viselet nem talált nagy visszhangra, csupán egy ideig a díszegyenruha szerepét töltötte be. Csak néhány díszítő elemét vette át a nyilvánosság a következő, romantikus korszakban. De számos európai udvar számára továbbra is irányadó maradt a versailles-i divat. Egyébként a napóleoni háborúk következtében a legtöbb európai ország annyira tönkrement gazdaságilag, hogy a polgárok már anyagi okokból sem követhették azt a luxust az öltözködésben, amit a francia udvar diktált. A férfiak ruházkodása továbbra is angol példák szerint alakult, melyek már a forradalom előtt eljutottak Franciaországba. A császár militarizmusa azonban eltávolította annak azt a forradalmi jellegét, amelyet a századfordulón öltött magára Franciaországban – mérsékelte, és bizonyos fokig a katonai egyenruhákhoz közelítette őket. A nadrág egyre jobban hasonlított a maihoz. A dekoratív és a kényelmetlen elem – ez a kettő sokszor teljesen egybeesik – a nyakra összpontosult. Az ing és a zakó gallérja a nyakkendővel együtt olyan bonyolult együttest alkotott, mintha csak azt akarták volna bizonyítani vele, hogy az ember még ilyen szituációban is tudja mozgatni a fejét.

II. A Bidermaier és a Romantika (1820-1840)

A romantika a gépkorszak kezdetén gótikus parlamenteket és katedrálisokat, reneszánsz palotákat és bankokat épített, a divat is történelmi példákhoz nyúlt vissza. És a harmincas években sokszor a legkevésbé művészi elemeket választották ki a különböző stílusokból. A technika évszázadának hatalmas gazdasági fellendülésével homályos esztétikai nézetek álltak szemben. A fogyasztók, a vásárlók száma növekedett, de a vásárló nem volt nagyon válogatós. Szívesen beérte utánzatokkal, nem ragaszkodott az eredetiséghez. A szép és minőségi kézműipari munkák helyébe a – többnyire olcsóbb gyári termékek léptek. A polgárság nem dicsekedett a gazdagságával. A férfiak vállalkozásaikkal törődtek, asszonyaik igyekeztek kitérni a rossz nyelvek elöl, lányaikat pedig a férjhez menésig “megvédték” a külvilág befolyásaitól. Ez a kor nem kedvezett a túlzásoknak.

A XVIII. században a hadiszerencsétől kísért generálisok nem rejtették el rendjeleiket, igényt tartottak az általános elismerésre, számítottak környezetük különös figyelmére, és számíthattak is rá. A XIX. század derekán egy ilyen generális arrogánsnak tűnt volna, ha meg akarja különböztetni magát a többi uraktól. Királyok – Lajos Fülöp, a polgárkirály vagy a brit szigetek ura – egyaránt letették uniformisukat, és sötét ruhákban jártak, cilinderrel és esernyővel, mint a gazdag polgárok. 1827A divat annál is inkább egyforma volt mindenütt, mert a polgárok határozottan hirdették egyenlőségi eszméiket. A divat folyamatosan, egyenletesen fejlődött Párizs és London adta meg az általánosan érvényes divatot, és a nemzeti jellegnek és ízlésnek csak csekély eredményeket tett. Itt városiasabb volt, amott vidékiesebb, egyik helyen dekoratívabb, máshol gyakorlatiasabb, tarkább vagy józanabb, volt ahol a nemzeti viselet befolyásolta, volt ahol a sport. További különbségek adódhattak a különböző nyersanyagforrásokból és a termékek különböző festéséből. Hadd idézzük két szemtanú beszámolóját a húszas évek Párizsáról és a harmincas évek Londonjáról, elevenítsék föl még egyszer a két divatmetropolis atmoszféráját, melyekről az Allgemeine deutsche Real-EncycIoQódie für die gebildeten Stunde (Általános reálenciklopédia a művelt társaság számára) a következőket állapítja meg, Az egész világon ismeretes, hogy a londoni szabók parancsainak minden égöv alatt ugyanolyan szívesen engedelmeskednek, mint a párizsi divatárusnőknek. Ők uralkodnak a világon, amelyet bizonyos értelemben kettéosztanak.”

Jean Paul és E. T. A. Hoffmann barátja, Vaerst báró, gárdakapitány, börze spekuláns, hírlapkiadó és színházigazgató azokban az években ír egy ma már elfeledett könyvet Párizsról. a “vidám luxusról”, “az ízléses eleganciáról” mely “színével, formájával, illatával” fogja meg a szellemet – arról a légkörről, melyben a divat divattá lehet. “Valóban, kinek lehet kevesebb gondja, mint ennek a népségnek; ki gondol kevesebbet a múltra és a jövőre, ki keresi erősebben a pillanat örömeit. Ki menekül jobban a munkától és minden fáradságtól?! Semmittevése – ha elegánsan csinálja – boldogítja az emberiséget; többet produkál, mint a szakadatlanul tevékenykedők. Az elegáns úr 11 órakor kel fel a jótékony, hosszú pihenés megnyitja előtte az utat, amit reggelente a munkások ezrei úgyis majdnem teljesen elzárnak. Tortonihoz megy reggelizni, itt reklámot csinál a jó étvágyával, az Ortolane á la provencale-t divatba hozza, mint ahogy az a hangsúly, ahogyan szarvasgombát rendel vörösborban, az egész Périgord számára a meggazdagodás forrását jelenti.

Most két óra hosszat bolyong a bulvárokon az ária, amit dúdol. Divatba jön, egy könnyedén odavetett megjegyzése egy könnyű kocsiról vagy egy angol lószerszámról keresett cikké teszi a vasat és a bőrt. A Tuileriák kertjében hanyag eleganciával várja ki az ebéd idejét, egyszerre két széken ülve, ez a példa fényes bevételhez juttatja a székeket bérbe adó asszonyságokat. Itt aztán elmeséli Aubry és Vernet néhány bohózatát, amivel viszont a varieték kasszáját tölti meg, ahová az ebéd felénél elsietnek az emberek, meg sem várják a desszertet, mert félnek, hogy már nem kapnak helyet. Egyre inkább otthon éreztem magamat Párizsban, a divatfiak elit körében, az ártalmatlan és előkelő ifjak társaságában, 1827 akik nem gondolnak másra, és nem is foglalkoznak egyébbel, mint bálokkal, operával és egyéb szórakozással. De nagyon tehetségesek a maguk módján, és a találékonyságban valóságos kis Odüsszeusz mindegyik. Egy ilyen nagyra becsült közeli barátom szép mintát rajzolt az áttört férfi-selyemharisnyákhoz; egy másik ehhez való hímzést tervezett. Az egyik legnagyobb találmány egy férfiingszabás volt, amelyben még a szűkmellűek is domború mellkast mutatnak, egyfajta redőzés, ami még most, tíz év után is igen népszerű. A sétapálca gombjának egy új formája, egy egészen különleges körömreszelő, mellyel a leglaposabb körömből is szép oválist lehet csinálni – ezek egyformán fontos ötletek voltak. A legrafináltabbnak a fegyvertárában – az öltözőasztalon – még Descartes-féle kis ördögöket is ott találtam, és ha a becsületes munkában kifáradt, ennek a szórakoztató játéknak csendes szemlélésétől – a kis ördögök mászkálása és ugrálása – új erőt merített a szépítkezés művészi tökéletesítéséhez.

Londonban, 1820 körül az elegáns világ a Bond Streeten találkozik, érdemes elolvasni, hogy zajlott ott az élet: “Ez az a hely, ahol az aranyifjúság csillog és pompázik, a hiúság hullámain fel és alá sétálva nappal és este egymást illőképpen megnézi, megmustrálja és megszólja. Ez az a hely, ahol az elegancia – ahogy az egyszerű emberek évszakonként cserélik a ruhájukat – napszakonként más és más ruhában jelenik meg, hogy a divat szakadatlan áradásából a legújabbat megmutassa, megvásárolja és mindent kétszer, háromszor olyan drágán, mint London más részeiben. Itt kell megvenni, ebben az ünnepelt utcában, itt kell kiállni a kifinomult ízlésűek éles tekintetét. Naponta a Bond Screetre zarándokol, aki ruhával és dísszel és mindenféle cifrasággal, amit csak szorgalmas kezek létrehoznak, el akarja látni magát, és meg akarja lesni, mi hajtott ki reggelre a divat óriási üvegházában. Így aztán állandó itt a tarka forgatag.” Ezt a hátteret kell ismernünk a kor divatjának alakulásához. A romantika igyekezett a férfiak társasági öltözködésében a fekete színt kötelezőnek nyilvánítani. A feketén kívül leginkább kék és barna frakkot hordtak, tarka virágos mellényt és művészien megkötött nyakkendőt.

A XIX. század közepe után a frakk eltűnt a nappali viseletből, és már csak ünnepi ruhának számított. A biedermeier korban a pantalló, bővebb lett. Míg a harmincas években simára borotválva járt a legtöbb férfi, utána a férfiasságot körszakállal hangsúlyozták, és ez túlélte a romantikát. és megmaradt az első világháborúig. A női divatban a derékvonal a húszas évek elején visszatért természetes helyére, ezzel együtt járt a karcsúság hangsúlyozása és újból bevezették a fűzőt. Huszonöt év után újból győzött az esztétikai szempont a higiéniai fölött, a szépség vágyálma erősebbnek bizonyult az orvostudomány felismeréseinél – mint már olyan sokszor a divat történetében. A fűzés egyelőre nem volt annyira feltűnő és egészségtelen, mint a rokokó idején. A karcsú derekat az ujjak különös szabásával is kiemelték, és az egyre szélesedő gallérral, amely végül ernyőszerűen befedte a vállakat is. A sziluett jellemzője a kúpos szoknya, melyet egyre több alsószoknyával bővítettek, és amely teljesen kiszorította a hengeres szoknyaformát. Hogy a szoknya hatalmas felületét élénkebbé tegyék, a biedermeier kor vége felé csíkos és mintás anyagokat kezdtek használni a sima helyett. A ruhaujjak sonkaujjnak hívták – terjedelme 1835-ben érte el a maximumot.

III. Második rokokó (1840-1870)

A múlt század közepén a párizsi udvar még egyszer teremtett egy pompát, ragyogást kedvelő divatot. Külsőleg hasonlított a rokokóhoz, innen kapta a nevét. A bő, krinolinos szoknya – a XIX században az alátét anyagáról elnevezve – már harmadszor bukkant föl a divat történetében. A krinolin azoknak a képzőművészetből származó konstrukciós elveknek távoli analógiája, melyeket pl. a londoni Kristálypalotánál és a kor számos hasonló építkezésénél alkalmaztak. A krinolinhoz hihetetlen mennyiségű anyag kellett, főleg amikor divatba jöttek a fodrok – a rokokó virágfüzérek megfelelői. Éugénie császárné 1859-ben egy fehér atlasz báli ruháján 103 fodrot viselt! Az abroncsfogyasztás is tekintélyes volt. Szászország legnagyobb gyára 1854 és 1866 között összesen 9 597 600 darab krinolint szállított. Egyetlen darabhoz átlag 90 röf drót kellett, úgyhogy ezzel a mennyiséggel földünket a délkörök mentén kb. tizenháromszor lehetne körültekerni.Az abroncsszoknyát akkor is fűzővel viselték. A dekoltázs meglehetősen nagy volt, szabadon hagyta a mell egy részét, a vallat és a kart. A frizura az eredeti rokokóval ellentétben mindig kicsi maradt, és annál inkább kiemelte a ruha alsó és felső része közti ellentétet.III. Napóleon kora szerette a drága anyagokat. Selymet, atlaszt és finom kamgarn szöveteket egész nap viselték. 1862 A reprezentatív öltözeteket fénylő taftból, ripszselyemből, brokátból és főként habos selyemből, moareból szabtak nyári ruhákban pedig a kreppet, a tüllt és a muszlint kedvelték.1850 és 1870 között Párizsban óriási pompát fejtettek ki – ez a korszak a hatvanas évek második felében Offenbach bacchusi színpadi ünnepélyeivel végződött, és ez volt Worth aranykora.

1853-ban lett a spanyol Eugenia di Montijo III. Napóleon felesége. Moltke, a “hallgatag”, aki fegyelmezett író is volt, látta őt Párizsban: “Eugénie császárné meglepő jelenség. Szép és elegáns. Nyaka és karjai utolérhetetlenül szépek, alakja karcsú, öltözéke választékos, ízléses és gazdag, de minden túlzás nélkül. Olyan méretű fehér atlaszruhában volt, hogy a hölgyek ezután még néhány rőffel több selymet fognak használni egy ruhához, mint eddig. Hajában skarlátvörös díszt viselt, a nyakában pedig pompás dupla gyöngysort. Sokat beszél, és közben több elevenséget mutat, mint amit ilyen magas helyeken szokás.”De a krinolinnak és fűzőnek árnyoldalai is voltak: 1859-ben egy párizsi lap hirtelen tragédiáról tudósított. Egy fiatal hölgy, akit vetélytársnői nem győztek irigyelni karcsú dereka miatt, két nappal egy bál után meghalt.

Mi történhetett? “Családja tudni akarta, mi okozta hirtelen halálát ilyen fiatalon, és elhatározták a boncolást. Az eredmény megrázó: három borda átfúrta a májat!!! Így lehet meghalni huszonhárom éves korban. Nem tífuszban, sem gyermekágyban, hanem fűzőben! A józan férfiak mindig is fellázadtak az ilyen egészségre ártalmas divatok ellen – hogy mekkora eredménnyel, azt el lehet képzelni. Valóságos, “krinolin háború” tört ki éppen akkor. A krinolinellenes tábor leghatalmasabb szószólója Friedrich Theodor Vischer volt, az esztétika professzora. Ő így háborgott: a krinolin túlzás, ami a karcsúság szépségét nem hogy fokozná vagy kiemelné, hanem eltorzítja megszünteti, hamis fogalmat ad a nő, az ember felépítéséről. Ha a kontúrok a csípőtől lefelé a lehetetlenségig szélesednek, akkor már nem érdekli a szemet a kibővülés aránya a derék keskeny átmérőjéhez képest; akkor minden egyforma, senki sem karcsú, senki sem széles derekú, ebben a fantasztikus hazugságban már nincs többé mérce. És ez már csak igazán csúnya! Nagyon csúnya.” Vischer professzor – egyébként tőle származik a “tárgyak bosszúja” szólás – tovább részletezi haragja okát, a krinolin impertinens valami. Impertinens már csak a nagy hely miatt is, amit egy személy részére elfoglal. De ez még túlságosan általános, túlságosan elvont; impertinens, mert borzasztóan feltűnő, kihívó a férfiakkal szemben. Lemész a járdáról, így szól a krinolin a szembejövő hímnemű individuumhoz, vagy merészelsz engem súrolni, megnyomni? Mit akarsz a mellettem lévő támlásszéken, öledbe veszel vagy rám ülsz? Érzed a vaspántokat? 1843 Érzed a bevehetetlen várat, a Malakoff-koszorút, a szörnyű erényövet a lábszáradhoz nyomódni? Frivolak lennénk?

Ó, bájos olvasóm, annyira nem fogsz ártatlannak tartani még minket, száraz tudósokat sem. Nem hiszed, hogy nem tudjuk, mit jelent a ruha a szebbik nemnél, vagy hogy elhisszük, hogy a ruha más is lehet, mint vonatkozások, sejtések világa, néma jelbeszéd. Szelíd kérdések, félelmetes elutasítások, megható kérések, borzasztó fenyegetések, izzó vallomások, Hűvös elzárkózás gazdag tárháza; hogy nem tudjuk, melyek a csábítóbbak ezek közül a fegyverek közül: a biztatóak vagy az elutasítóak, vagy hogy kételkedünk benne, mi teszi merészebbé a férfit, ha csalogatják, vagy ha sarokba szorítják. Ó, te erkölcstelen, hát nem tudod, hogy egy ruha, ami a test valódi formáitól annyira eltér, hogy semmilyen képet sem mutat róla, a lehető legerkölcsösebb viselet? Dehogy, ellenkezőleg, sőt! Éppen a kontraszt izgat, az eltorzítás; ez fokozza a kíváncsiságot, hogy elgondolkozzunk a valódi alakról, a természet titkairól, ez indítja az alapos kutatót arra, hogy bevárja, míg esetleg egy rezgés többet árul el, mint az egész ruha, és így a szemtelen hódító… – de megálljunk! Te édes ártatlanság, aki ezeket a sorokat netán elolvasod, és mégis krinolinban jársz, ne ismerj félre bennünket! Nem vagyunk olyan rosszak, amilyennek látszunk. Mindazt a rosszat, ami egy kényes ruha láttán eszünkbe jut, nem az egyesek rovására írjuk, nem gondoljuk, hogy minden kedves viselője végiggondolja mindazt a gonoszságot, ami ebben a formában rejlik. Ismerjük a divat hatalmát, tudjuk, hogy elvakít és kényszerít. A férfidivat távol tartotta magát az efféle kellemetlenségektől Sem színben, sem formáiban nem érte utol a női öltözködés gazdagságát, és nem is volt köze ehhez az új rokokóhoz. Ellenkezőleg, még határozottabban lemondott a színességről és a díszekről.

IV. A XIX. század vége (1870-1890)

A gyors gazdasági fellendülés mindenekelőtt a termelés technikai fejlődését eredményezte, a tömeges gyártásnál az esztétikai szempontokat elhanyagolták. Az újgazdagok pöffeszkedően hivalkodtak lakásukkal, házukkal és ruháikkal. A hatáskeltés fontosabb szempontvolt az eredetiségnél és a minőségnél. A nagypolgárság reneszánsz stílusú úriszobát és ebédlőt akart, rokokó budoárt hölgyei számára, keleties dohányzó szalont, hogy a török díványt ne is említsük, amely bárhol állhatott. A túlhajtott nacionalizmus még fokozta a stílusok zűrzavarát: a Vogézek és a Memel közötti területen illett legalább egy északi vagy ónémet stílusú szobának is lennie a jó polgári házban. 1870 A sűrűn redőzött függönyök ajtón, ablakon nemcsak a tolakodó külvilágtól zárták el a “meghitt otthont, hanem a friss levegőtől és a napfénytől is”.A női ruhákkal is éppúgy áll a helyzet, mint a bútorral. A divat minden stílust felhasznált, amit használhatónak ítélt. A divatban mutatkozó zűrzavar is a stilisztikai tanácstalanságot dokumentálja, amely – liberális elvek szerint – szabad kezet adott, és formában, színben és az uralkodó divatban is teret engedett az egyes ember személyes ízlésének.A krinolint már 1870 előtt kiszorította a szűk szoknya. A turnűr és a “cul de Paris” természetellenes profilt kölcsönzött a női alaknak. A szoknya alá lószőr-párnát helyeztek, vagy pántokat varrtak az alsószoknyába. Ez lehetővé tette a szabóknak, hogy ruhákon utánozzák a függönyök és bútorhuzatok redőzését. A szúk derék fölfelé nyomta a mellet, és megkoronázta a női ruhák különös oldal nézetét. Általában hegyes volt a kivágás, a gallérokat csipkével díszítették.

A frizuradivat nem egységes: egyszer a fontange-ra emlékeztet, máskor rövid vagy föltűzik, leggyakoribb formájában simán hátrafésülik, és a tarkón szalaggal kötik át. Kedvelt kiegészítő kellék a legyező és a csipkés napernyő. A legyezőt nemcsak bálokon, koncerttermekben és a színházak nézőterén használták, hanem nyári sétákon a szabadban is. Maria von Bunsen mondta el feljegyzéseiben, hogy mekkora jelentősége volt akkoriban a napernyőnek a női öltözködésben. “Nagy örömmel utaztam Cannesba, csomagoltam a cókmókjaimat ez a művelet sokkal komplikáltabb volt, mint manapság. Gondosan mérlegeltem, hány napernyővel tudok majd kijönni: egy praktikus, egy egyszerű, egy világos, egy jó színes, egy selyem, ami a legjobb utcai ruhámhoz illik, egy levegős, és egy gazdagon díszített az elegáns délutáni ruhához. Szükségben ennyi is elég. Egy egész halom sűrűbb és könnyebb fátylat kellett összekészíteni, és jó csomó kesztyűt különböző alkalmakra. Minden egyes ruhát becsomagolni – az se volt olyan egyszerű (kivéve a sportos straparuhát). Rüss, redők, fodrok, bő ruhaujjak, keményített organtinnal bélelt, aládolgozott, acélpántokkal merevített szoknyák, ezeknek hely kellett. A kalapdobozok is egyre nagyobbak lettek. De mindennek így kellett lenni.”

1880 előtt újból lényegesen megváltozott a női ruhák vonala. A ruha nyaktól térdig olyan szúk volt, ámennyire csak lehetett, nehogy nagy lépésekkel elrontsák kecses járásukat. Csak térd alatt bővült ki a ruha, és néha elterülő uszályban végződött. Ahogy azután később valamivel rövidebb lett a divat, rögtön felfedezték az elegáns, igen magas sarkú cipőt. A keskeny ruhákhoz igazodva a kalapok is kisebbek lettek. 1890sA XIX. század második felében általában elmondható, hogy a ruházkodás egyre egyszerűbb, az alkotórészek száma egyre kevesebb lett. A krinolinhoz még mindig számos alsószoknya kellett, és ezek nem tűntek el az abronccsal együtt. A század utolsó öt évtizedében csökkentek ötről, sőt hétről egyre. Annál nagyobb figyelmet szenteltek a készítők és a vásárlók arra a maradék egy alsószoknyára. A directoire leheletvékony ingruhái óta a nadrág állandóan fontos alkotóeleme a női ruhatárnak. A direktórium idején testhez álló trikóanyagból készült térdig ért, díszítések nélkül -, a biedermeier hosszabbá tette és díszessé; csak a század végén rövidítették meg radikálisan.Mindent egybevetve, a XIX. századi női öltözködés történelmi reminiszcenciákból élt. Talán ezzel is kinyilvánította a feltörekvő polgárság azt az akaratát, hogy egyenértékűnek tekinti magát az addigi uralkodó osztállyal. Csak a szecesszió hullámai mutatták meg a századfordulón, hogy a mélyreható gazdasági, technikai és politikai változások nem maradtak hatás nélkül a női ruházkodásra.

A színek és formák zűrzavara láttán támadt általános bizonytalanságban a divattanácsadóknak egész serege támadt. Bonyolult megfontolással, mely inkább összezavarta, mint megvilágította a kérdést, ilyenféle tanácsokat osztogattak például arról, hogy hogyan lehet a hajszínt és a ruha színét a legharmonikusabban összeválogatni: “Szőkék általában előnyösen hordhatnak kéket.A nagyon lágy, finom szőke hajúakat azonban könnyen kifejezéstelenné teszi, így ők inkább merészelhetik a túlságosan lágy tónusokat a kontraszt segítségével kiemelni. Ehhez egy különösen finom zöldet lehet ajánlani. A bőr így finom rózsás árnyalatot kap. Ha ugyanezt ellenkező úton akarjuk elérni, a vörös szín kisugárzásával, akkor rubin- és gránátvöröset válasszunk. Ha a bőr ragyogó fehérségét a fényhatások kontrasztjával akarjuk kiemelni, eredményesen alkalmazhatjuk a bársony puha feketeségét. A tüzes arany az összes kontraszt színnel jól megfér, a zöld is legtöbbször jól áll.A rózsás arc élénkpiros színek mellett sápadtabbá lesz, de a sötétvörös finomabb árnyalatúvá teszi. Ha az arcszín kifejezetten piros, se zöldet, se élénk pirosat ne válasszunk. Az előbbi a kontraszt révén, az utóbbi pedig a hasonlóság alapján rikító piros reflexet váltana ki. A barna típus nyugodtan alkalmazhat intenzív színeket, és nem kell félnie, hogy arcszíne élénkségéből veszíteni fog, ezért a sötétebb arcbőrhöz legalkalmasabb a sárga és a piros. Az erős kék, amely a narancsszín kontraszttal a szőkéket élénkebb színűvé teszi, barnáknál a mindig sárgásba játszó testszín fokozásával előnytelennek bizonyulna. Még nagyobb óvatossággal bánjunk a lila színnel, mely a bőr kékesen csillogó helyeinek igen csúnya zöld árnyalatot ad. A narancs felé hajló bőrszínnel a barnáknak azért előnyös a sárga, mert világosabbá, tisztábbá teszi a bőrük színét. A férfidivat megszakítás nélkül, szervesen tovább fejlődött; vagyis igénytelenebb, egyszerűbb lett, és a gazdaság és politikai fejlődésnek éppúgy megfelelt, mint a férfi helyzetének a korabeli társadalomban.

A feudális férfidivat nem élte túl lényegesen a feudális gazdaság uralmát. A XIX. század folyamán a férfiak öltözködése kétségtelenül gyorsabban fejlődött, mint a nőké, de századunkban a női divat megint utoléri, és sok tekintetben előbbre is van. Zakó, frakk – ezek maradtak a férfiöltözködés legfontosabb elemei Csak a szabás változott időről időre, és a sportöltözékek állandó hatására egyre kényelmesebbek lettek a ruhák. Meg kell még említeni a különböző kabátformákat, a kétsoros és rejtett gombolású felöltőt, a derékra szabott paletot-t és a sportos, kényelmes raglán kabátot. Mindezek a ruhadarabok tompa színekben készültek, az uralkodó színek a fekete, a szürke, a barna és a kék

Divat

17/08/2009

Az 1950-es évek divatja.

Az 1950-es években a legtöbb gyereknek csak kevés zsebpénze van. Ugyanolyan ruhákat hordanak, mint a szüleik, zenei ízlésük viszont a rock and roll betörésével gyökeresen megváltozik.

Később, főleg a fiúknál, megjelenik a farmer, míg a lányok még mindig szoknyát és bokazoknit viselnek. A kor legdivatosabb hóbortja a hulahoppkarika.

Az 1960-es évek divatja.

Az 1960-as években a fiatalok erősítik azonosságtudatukat. Elgondolásaik gyakran eltérnek a felnőttekétől, önálló ifjúsági kultúra alakul ki. Virágzik a popipar, amit elősegít a televízió, a tranzisztoros rádió és a mikrobarázdás hanglemez terjedése. A tinédzserek saját divatot teremtenek: a lányoknál a miniszoknya és a hosszú szárú csizma, a fiúknál a hosszú haj és a hegyes orrú cipő a jellemző. Ez az az időszak, a boldog hatvanas évek, amikor az EU-tagországokban gazdasági növekedés és fokozódó jólét tapasztalható.

Az 1970-es évek divatja

Az 1970-es évek elején még extravagánsabb lesz a fiatalok divatja. Rendkívüli hatással vannak egyre fiatalabb korú közönségükre a popsztárok. A fiatal lányok a miniszoknyáról a még rövidebb forrónadrágra váltanak, de a legtöbb tinédzser trapéznadrágot hord. Gyakori a vastag, telitalpú csizmaviselet is. A legszélsőségesebb külsejük a punkoknak van: tüskés, időnként narancssárgára festett haj és test-piercing minden mennyiségben.

Az 1980-es évek divatja.

A gyerekek körében tombol a görkorcsolya divatja. Bátyjuk és nővérük hordozható magnót (walkmant) és CD-ket hallgat, szappanoperákat néz, és előszeretettel fogyaszt ázsiai ételeket. A tinédzserek óriási rave-partikon szórakoznak. Egyre ritkábban látni szoknyát, és a kisfiúk viseletéből szinte teljesen eltűnt a rövidnadrág.

Az 1990-es évek divatja.

Csaknem mindenki sportcipőben jár. Még mindig dívik a farmer- és a pólóviselet. A tinédzser lányoknál divat a kivillanó köldök, és megint népszerű a fekete. Az 1990-es évek végén kapcsolattartási szokásainkat megváltoztatják a mobiltelefonok és az internet, mindkettő eredetileg európai technológiára épült. A fiatalok egyre többet utaznak; gyakori, hogy a diákok kihagynak egy évet, hogy világot lássanak, miközben e-mailen tartják a kapcsolatot az otthoniakkal.

Az évezredforduló divatja

Jobb nem is beszélni róla, az erkölcs mint olyan már nem nagyon létezik, viszont minden olyan ami már a másik oldalt szolgálja sajnos igen. A divat már nem más mint kalandkeresés, flört és hazárdírozás. Az embereket már nem érdekli az hogy az unkojának is kell ahol él, máról holnapra élnek, és semmi nem tartja vissza őket, hogy valamiben talán erkölcsös lenne. Egyre butábbak az emberek, a média mindent szinte lefölözött, csak annak hisznek. A templomba is lényegében már sajnos sokan csak megszokásból és pletykálkodásból járnak. A szeretet mint olyan sokak szemében már mese, nem létezik, ha mégis megtörténik vele, inkább magukba fordulnak, és megvédik az örök kincset. Igen sokan közösségi portálokon ismerkednek össze, de akik megismerkednek ottan a hiénák, vérszopó piócák, viperák nem hagyják hogy ott legyenek, így ők továbbállnak, és minden portált otthagynak, naplóírást maximum csinálnak. Rosszabb esetben még a honlapjaikat is megszüntetik, így védik magukat mindenkor mindenki ellen.

17/08/2009

Újraindítom két helyen, de amik az akv.blog.xfree.hu alatt voltak találhatóak, egyetlen eset esetén helyezem majdan vissza, de arra is legalább számításaim szerint a jegyesegyetlenemmel majdan kötendő hivatalos esküvőm után minimum 4 évet kellene várni. Hogy miért indítom újra útjára, mindenki rá fog majdan jönni, az okokat lehetne boncolgatni, de nincsen értelme, mivel nagyobb értelme van annak, amiről elneveztetett ez a blognapló. Már nem Majd meglátjuk, hanem Meztelen Világ! Nem fogok képeket felrakni hozzájuk terveim szerint, de remélem ez is segíteni fog majdan az embereknek látni kicsinységüket az Örökatya nélkül. Sokan talán meg fognak botránkozni rajta, nem fog érdekelni. Sokan talán azt mondják remélem, ilyen messze vagyunk. Köszönöm minden hozzászólást!