Archive for 2010. január

Spanyolország Október 1 Antifasiszta Ellenállási Csoport (First of October Antifascist Resistance Group, Grupo de Resistencia Antifascista, Primero de Octubre, GRAPO)

07/01/2010

Az Október Elseje Antifasiszta Ellenállási Csoport (First of October Antifascist Resistance Group, Grupo de Resistencia Antifascista, Primero de Octubre, GRAPO) története egészen 1968-ig nyúlik vissza, amikor is száműzetésben, Párizsban megalakult a maoista Spanyol Marxisták-Leninisták Szervezete (Organization of Marxist-Leninist of Spain, Organización de Marxistas Leninistas Espanoles, OMLE). Az OMLE az első spanyolországi kongresszusát 1975. októberében tartotta, amelynek célja a polgárháborús Spanyol Kommunista Párt (Comunist Party of Spain, Partido Comunista de Espana, PCE) újjászervezése volt. A GRAPO a nevét időközben OMLE-ről Újjászervezett Spanyol Kommunista Pártra (Comunist Party of Spain – Reconstituted, Partido Comunista de Espana – Reconstruido, PCE-r) változtató illegális kommunista párt fegyveres szárnyaként, 1975-ben jött létre, kevéssel Franco tábornok halála előtt, a nem sokkal utána letartóztatott Francisco Brotóns Beneyto vezetésével. A GRAPO-ra mindig is a mérhetetlen imperializmus és Amerika-ellenesség volt a jellemző, célpontjai pedig főként a spanyol politikusok és katonai vezetők, gyárosok, illetve a spanyolországi amerikai érdekeltségek közül kerültek ki. A szervezet az első merényletét 1975. október 1-én követte el, azon a napon ugyanis, a rendőrség szeptember 27-i halálos áldozatokat is követelő akciójára válaszul, öt különböző GRAPO kommandó négy rendőrt gyilkolt meg Madridban. A GRAPO legvéresebb akcióját 1979. május 26-án hajtotta végre, amikor is felrobbantotta Madridban a California 47 nevű kávézót, ezzel 9 ember halálát és 61 sérülését okozva. A terroristák ezen felül több emberrablást is elkövettek, így például 1976. december 11-én Madridban elrabolták Antonio Maria Oriol y Urquijo-t, az Államtanács (Consejo de Estado) elnökét, 1977. január 23-án pedig Emilio Villaescusa Quillis-t, a Katonai Bíróság (Consejo Supremo de Justicia Militar) elnökét, 15 bebörtönzött társuk szabadon bocsátását követelve. A rendőrség azonban nem engedett a terroristáknak és a túszokat 1977. február 11-én egy összehangolt akció keretében kiszabadította. A szervezet fanatizmusára jellemző, hogy még a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás után közzétett nyilatkozatában is afölötti megelégedettségének adott hangot, és közölte, hogy az imperialisták elleni háború éppen hogy csak most kezdődött meg.30 A GRAPO története során eddig több mint 80 embert gyilkolt és 200-at sebesített meg, ám tagjai közül is több mint 90-et veszített. 2002-ben a spanyol és a francia rendőrség letartóztatta a szervezet 22 tagját, köztük annak több magas rangú vezetőjét is.

Reklámok

Portugália Április 25 Népi Hadseregek (Popular Forces of 25 April, Forcas Populares 25 Abril, FP-25)

07/01/2010

Az Április 25 Népi Hadseregek (Popular Forces of 25 April, Forcas Populares 25 Abril, FP-25) a 80-as évek elejének portugál szélsőbaloldali terrorszervezete volt, amelyet a vádak szerint Otelo Saraiva de Carvalho alezredes, a nemzeti hős, az 1974. április 25-én a több évtizedes fasiszta diktatúrát megdöntő békés katonai puccs (Szegfű Forradalom, Carnation Revolution, Revolucao dos Cravos) szellemi vezetője irányított a háttérből. Az FP-25 esernyőszervezete a Carvalho által 1980-ban alapított Népi Egység Hadsereg (Popular Unity Force, Forca de Unidade Popular, FUP) volt, amely a terrorszervezet legális leképeződéseként funkcionált. A szervezet akciói főként a portugál kormányzat, az amerikai érdekeltségek, illetőleg a NATO bázisok ellen irányultak, ideértve például egy, a lisszaboni kikötőben állomásozó brit hadihajó felrobbantását is. 1984. júniusában a rendőrség letartóztatta a szervezet vezetőit, köztük Carvalho-t és a mozgalom körülbelül másik 70 tagját, azonban néhány évvel később, a 90-es évek elején előbb feltételes szabadságra bocsátották, majd pedig később általános amnesztiában részesítették őket.

Olaszország Vörös Brigádok (Red Brigades, Brigate Rose, BR)

07/01/2010

Az olasz Vörös Brigádokat (Red Brigades, Brigate Rose, BR) 1969-ben Renato Curcio és felesége, Margherita Cagol alapította, akik terrorista pályafutásukat a trentói egyetem hallgatóiként kezdték. Akcióikat leginkább az iparosodott északon követték el, amelyek révén a forradalmi marxista állam megteremtését kívánták kivívni, akár a fegyveres harc árán is. Olaszországot meg akarták tisztítani a nyugati befolyástól, a kapitalizmustól, az amerikanizálódástól és a NATO-tól is. A Magyar Virtuális Enciklopédia megfogalmazásával élve Tagjai lelkesedtek a forradalom eszméjéért, a parla­men­táris demokráciát csak álarcnak tartották, amely mögött zavarta­lanul folyik a kizsákmányolás és az elnyomás. Céljuk az állam meggyengítése és a prole­tár­forradalom kirobbantása volt. Ezt gyújtogatások, robbantások, ember­rablások, gyilkosságok útján akarták elérni. A szervezettől különösen az újságíróknak, a kereszténydemokrata politikusoknak és a gyárosoknak kellett rettegniük. Az volt a megkülönböztető jelük, hogy áldozataik lábába mindig belelőttek. Az első akciójukat 1970-ben követték el, egy milánói elektronikai cég felrobbantása révén. Az első halálos áldozatokat is követelő merényletüket pedig 1974-ben hajtották végre, amikor is az Olasz Szociális Mozgalom (Italian Social Movement, Movimento Sociale Italiano, MSI) nevű újfasiszta szervezet két tagját támadták és ölték meg Paduában. Ezeket az akciókat számtalan emberrablás és gyilkosság követte, amelyeknek az áldozatai jellemzően a fenti hármasból kerültek ki. A szervezet fejét, Renato Curciót ezért 1976 végén letartóztatták és 50 év börtönbüntetésre ítélték. A vezető nélkül maradt csoport megtorló akciókba kezdett, ami miatt a közben folyó bírósági tárgyalást kétszer is el kellett halasztani (1976. júniusában Francesco Coco államügyészt, 1977. áprilisában pedig Fulvio Crocét, a torinói ügyvédi kamara elnökét gyilkolták meg). A BR élére új vezető, Prospero Gallinari került, akinek a révén a szervezet akciói sokkal erőszakosabbá, ugyanakkor sokkal hatékonyabbá is váltak. Az európai terrorizmus-történet talán leghíresebb és leghírhedtebb merényletét kétség kívül a BR követte el, 1978. március 16-án. Azon a napon ugyanis Rómában fényes nappal tőrbe csalták és elrabolták Aldo Morót, Olaszország korábbi (1963-68 és 1974-76 között) miniszterelnökét, az azóta (1994-ben) felbomlott Kereszténydemokrata Párt (Christian Democratic Party, Democrazia Cristiana, DC) elnökét és a köztársasági elnöki poszt leendő várományosát, a gépkocsijában utazó öt testőrét pedig megölték. Aldo Moro ezek mellett még arról is híres volt, hogy ő volt az a jobboldali vezető politikus, aki 1976-ban a Kommunista Párt (Italian Communist Party, Partito Comunista Italiano, PCI) elnökével, Enrico Berlinguerrel megkötötte a társadalmi megbékélés jegyében a Történelmi Kiegyezés (Historical Compromise,Compromesso Storico) nevű megállapodást. A támadást jól időzítették, ugyanis közvetlenül azelőtt követték el, hogy a hivatalát március 13-án elfoglaló és a kommunisták által támogatott Giulio Andreotti új kereszténydemokrata kormányának parlamenti bizalmi szavazása megkezdődött volna. Ez feltehetően jelzés volt mindkét párt számára. A terroristák elfogása és a túsz kiszabadítása érdekében hatalmas hajtóvadászat indult, de nem sikerült a nyomukra akadni. Ugyanakkor a BR közleményt adott ki, amely szerint Aldo Moro felett a nép bírósága ítélkezett és őt halálra ítélte. A kormány visszautasított minden tárgyalást a terroristákkal, akik a volt miniszterelnök elengedéséért cserébe bebörtönzött társaik szabadon bocsátását követelték. Aldo Moro szitává lőtt holttestére végül is május 9-én Róma központjában, egy gépkocsi csomagtartójában találtak rá, nem messze a kereszténydemokrata, illetve a kommunista párt székházától. A BR célja ezzel a merénylettel valószínűleg egy fasiszta puccs kiprovokálása volt, amelynek a hatására az általuk megalkuvónak titulált kommunisták visszatértek volna a korábbi forradalmi útra és polgárháború tört volna ki, amely elvezetett volna a baloldal teljes diadalához. A hatóságok sem maradtak tétlenek és ezután szinte azonnal megkezdődött a hajsza a bűnösök kézre kerítésére. 1983-ban Aldo Moro megölése miatt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték Prospero Gallinarit, a BR vezetőjét, és az egészen a napjainkig tartó kutatások eredményeképpen azóta letartóztattak körülbelül további 40 embert, köztük a volt miniszterelnök négy elrablóját is. Többek között e merényletnek is köszönhetően a BR olyan elismerésnek örvendett az olasz baloldali csoportok körében, hogy rövid időn belül övé lett a vezető szerep az összes többi terrorszervezet, mint például a Frontvonal (Front Line, Prima Linea, 1976-80), a Folyamatos Harc (Continous Struggle, Lotta Continua, 1969-76), a Munkáshatalom (Workers� Power, Potere Operaio, 1969-73) és a Munkásautonómia (Workers Autonomy, Autonomia Operaia) között. A BR a sikerein felbuzdulva újabb és újabb akciókba kezdett. 1981. december 17-én Veronában elrabolta első külföldi áldozatát, James Dozier dandártábornokot, az abban az időben Olaszországban állomásozó legmagasabb rangú amerikai NATO parancsnokot, akit csak januárban, 42 napos fogság után szabadítottak ki Paduában az olasz hadsereg antiterrorista egységei. 1984. február 15-én Rómában meggyilkolták Leamon Huntot, a Sinai félszigeten állomásozó nemzetközi békefenntartó alakulatok (Sinai Multinational Force and Observer Group) amerikai parancsnokát. A BR sem kerülhette el azonban az európai terrorszervezetekre olyannyira jellemző fokozatos szétdarabolódást. 1980 decemberében a BR bebörtönzött vezetői A méh és a kommunista (The bee and the communist, L’ape e il comunista) címmel egy hosszú és bonyolult ideológiai fejtegetésekkel tarkított nyilatkozatot adtak ki, amelyben meghirdették a totális osztályharcot mint az egyetlen járható utat. Ezen az ideológiai alapon szerveződött meg és vált ki a BR-ből Giovanni Senzani vezetésével, aki egyébként a kriminológia professzora volt, 1981-ben a szervezet új frakciója, a Városi Proletár Gerilla Pártja (The Guerrilla Party of the Metropolitan Proletariat, Partito-Guerriglia del Proletariato Metropolitano, P-GPM). 1984. márciusában újabb szakadás következett be a BR életében, amely így ismét két különálló csoportra, a Harcoló Kommunista Párta (Communist Combatant Party, Partito Comunista Combattente, BR-PCC), azaz az első pozícióra (first position, prima posizione) és a Harcoló Kommunisták Uniójára (Union of Combatant Communists, Unita Combattenti Comunista, BR-UCC), azaz a második pozícióra (second position, seconda posizione) vált szét. Közülük a nagyobb frakciót, a BR-PCC-t tekintették az eredeti BR ideológia és retorika továbbvivőjének. Ideológiájukban központi szerepet kapott a militarizmus, a fegyveres ellenállás elsődlegessége és a tartós polgárháborúra történő berendezkedés stratégiája. Azonban a tömegeket nem érezték ideológiailag eléggé képzettnek ahhoz, hogy azok magukévá tudják tenni a forradalom eszméjét. A csoport bírálta a mozgalomnak mind a jobbszárnyát, a P-GPM-et, annak idealizmusáért, mind pedig a balszárnyát, a BR-UCC-t, annak tehetetlenségéért. A BR-UCC ezzel szemben szorosabb kapcsolatot hirdetett meg mind a széles tömegekkel, mind pedig a közös forradalomi ügyért harcoló többi társadalmi osztállyal. Elsődleges feladatuknak a proletárforradalom kirobbantását tekintették saját hazájukban, annak megvalósulása után pedig a világforradalom és a proletár internacionalizmus ügyét kívánták győzelemre vinni. Ennek érdekében szolidaritást vállaltak a többi marxista felszabadítási mozgalommal szerte a világon, így különösen a Palesztin Felszabadítási Szervezettel (Palestine Liberation Organization, PLO) is. Az addig már sokszor és sokak által megszűntnek hitt BR utolsó két híres-hírhedt akcióját 1989-ben, illetve 2002-ben követte el, két munkaügyi minisztériumi hivatalnok likvidálásával. 1999. május 20-án meggyilkolták Massimo d’Antona professzort, Massimo d’Alema miniszterelnök balközép kormányának a tanácsadóját, a CGIL szakszervezeti szövetség jogalkotási bizottságának az elnökét. 2002. március 19-én pedig, ugyanazzal a fegyverrel, amely d�Antona életét oltotta ki, megölték Marco Biaggi professzort, Silvio Berlusconi jobbközép kormányának munkaügyi tanácsadóját, akinek a nevéhez a kormány foglalkoztatáspolitikai reformja fűződött.

Németország Vörös Hadsereg Frakció (Red Army Faction, Rote Armee Fraktion, RAF)

07/01/2010

A Vörös Hadsereg Frakció (Red Army Faction, Rote Armee Fraktion, RAF), vagy más néven, két vezetőjéről, Andreas Baaderről és Ulrike Meinhofról elnevezve Baader-Meinhof Csoport (Baader-Meinhof Gang, Baader-Meinhof Gruppe), egy 1968-ban alapított, a radikális baloldali diákmozgalmakból kinőtt nyugat-német terrorcsoport volt, amely a kelet-német titkosszolgálatok (Állambiztonsági Szolgálat, State Security Service, Staatssicherheitsdienst, Stasi) anyagi és a palesztin terrorszervezetek fegyveres támogatását is élvezte. Ennek révén például 1970 nyarán Jordániában, a Fatah kiképzőtáborában, a szervezet körülbelül 20 tagja katonai kiképzésben is részesült. A Magyar Virtuális Enciklopédia szerint ?Neomarxista meggyőződésű tagjai a fejlett ipari országokban változatlannak látott kizsákmányolás miatt feljogosítva érezték magukat a fegyveres ellenállásra. Elképzelésük szerint az általuk gyakorolt terror előhívta volna az állami szervek túlzott reakcióját, aminek egyenes következménye lett volna a forradalmi helyzet kialakulása.�20 Egyes vélemények szerint a RAF megalakulásának közvetlen előzménye az imperializmus jelképének tekintett iráni sahnak, Mohammad Reza Pahlavinak az 1967-es nyugat-berlini látogatása volt, amely a lakosság baloldali felében heves ellenérzést és tüntetéseket váltott ki. 1967. június 2-án, egy ilyen tüntetésen a rendőrség agyonlőtt egy Benno Ohnesorg nevű diákot. Innentől, mint az imperializmus elleni fegyveres harc gondolatának kialakulásának döntő motívumától datálják az RAF, illetőleg két másik nyugat-német marxista terrorszervezet, a Június 2-a Mozgalom (June 2nd Movement, Bewegung 2. Juni) és a Forradalmi Sejtek (Revolutionary Cells, Revolutionare Zelle, RZ) létrejöttét. 1968. április 11-én egy jobboldali fanatikus fejbe lőtte Rudi Dutschkét, a baloldali diákvezetőt. A merénylőnél a baloldali diákmozgalmak elleni hisztériakeltéséről ismert konzervatív Axel Springer kiadó Bild című újságjának egyik példányát találták meg, amely Állítsuk meg most Dutschkét főcímmel jelent meg. Ettől kezdve a kiadó vált a baloldali terrorszervezetek akcióinak egyik célpontjává. A csoport a működését 1968. április 2-án, hűen antikapitalista szemléletéhez, két frankfurti áruházlánc felgyújtásával kezdte meg. Ezért az akcióért a szervezet két vezetőjét, Andreas Baadert és Gudrun Ensslint az őket komolyan nem vevő hatóságok három éves börtönbüntetésre ítélték. A Konkret magazin egyik ismert baloldali újságírója, Ulrike Meinhof meglátogatta őket a börtönben, akit sikerült meggyőzniük nézeteik helyességéről. Az RAF a később ismertté vált formájában 1970. május 14-én tűnt fel a színen, amikor is egy fegyveres kommandója immár a közben csatlakozott Ulrike Meinhof vezetésével kiszabadította a foglyokat a börtönből. 1972 mozgalmas volt az RAF életében, a szervezet az év májusában számtalan merényletet követett el szerte az országban. Az RAF 11-én Frankfurtban a Németországban állomásozó 5. Amerikai Hadosztály ellen, a vietnami háború elleni tiltakozásként, 12-én az augsburgi rendőrkapitányság ellen, egy RAF tag lelövésének megtorlásául, 15-én egy karlsruhei bíró ellen a letartóztatott RAF tagokkal szembeni rossz bánásmód okán, 19-én a hamburgi Springer-épület ellen, a kiadó RAF ellenes propagandája miatt és végül 24-én Heidelbergben az amerikai csapatok európai főhadiszállása ellen hajtott végre bombatámadást. Ekkor már rendőrség sem maradhatott tétlen, hajszát indított a terroristák ellen, és a szervezet vezetőit 1972. június 1. és 15. között egytől-egyig letartóztatták. Ezzel a szervezet működésének első szakasza véget ért és egészen 1975-ig semmilyen fegyveres akció nem történt. A hatóságok azt gondolták, hogy az RAF-et ezzel sikerült véglegesen felszámolniuk, holott a szervezet koránt sem volt inaktív. Nem számoltak ugyanis a terroristák második generációjával. Amíg a fogvatartottak az elszeparálásuk elleni tiltakozásként éhségsztrájkba kezdtek a börtönökben, addig az ismételten működésbe lépett új terrorista generáció 1975. február 27-én elrabolta Peter Lorenz-et, a konzervatív párt, a CDU berlini főpolgármester-jelöltjét, akit végül is sikerült a Június 2-a Mozgalom hat bebörtönzött aktivistájával kicserélni. Az RAF 1975. április 25-én elfoglalta a stockholmi német nagykövetséget, társaik szabadon engedését követelve. A kancellár, Helmudt Schmidt nem volt hajlandó tárgyalni velük, ezért a terroristák két túszt megöltek. Amikor a svéd kommandósok megrohamozták az épületet, a túszejtők felrobbantották az épületet. 1975. május 21-én megkezdődött Baader, Ensslin, Meinhof és Raspe pere, a tárgyalásnak helyet adó stuttgarti elővárosról elnevezett Stammheimi Per (Stammheim Trial, Stammheim Prozess). 1976. május 9-én holtan találták cellájában Ulrike Meinhofot. Az RAF nem hitte el az öngyilkossági teóriát és véres akciókba kezdett. A per ideje alatt több merénylet is történt és ezek megkoronázásaként 1977. április 7-én a terroristák Karlsruhéban lelőtték az egy éhségsztrájkoló (Holger Meins) és egy, a stockholmi akció után orvosi segítségben nem részesült RAF tag (Siegfried Hausner) haláláért felelősnek tartott Siegfried Buback szövetségi államügyészt is. A per ennek ellenére zavartalanul folytatódott, és nem sokkal azután, 1977. április 28-án a bíróság a szervezet vezetőit több (4) emberen elkövetett emberölés, 34 emberölési kísérlet és terrorszervezetben való részvétel vádja miatt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. 1977 őszéből a második világháború utáni német történelem legvéresebb, legnagyobb leszámolásokkal tarkított időszaka vált. Ez volt a Német Ősz (German Autumn, Der Deutsche Herbst), a gazdasági és a politikai élet kulcsszereplőinek likvidálásának az ideje. Ennek során július 30-án Oberurselben elrabolták, majd megölték Jürgen Pontót, a Dresdner Bank elnökét, szeptember 5-én Kölnben pedig Hans Martin Schleyert, a Német Gyáriparosok Szövetségének az elnökét, Németország két fő kapitalistáját, feltehetően abból a célból, hogy őket a fogságban lévő RAF vezetőkre cseréljék ki. Az idő alatt, amíg a szabadon engedésük érdekében zajló tárgyalások folytak, október 13-án palesztin terroristák hasonló megfontolásokból eltérítették a Lufthansa Palma de Mallorcából Frankfurtba tartó gépét, és bebörtönzött német társaik, illetve a Népi Front Palesztina Felszabadításáért (Popular Front for the Liberation of Palestine, PFLP) nevű terrorszervezet két Törökországban fogva tartott tagjának a szabadon bocsátását követelték. A foglyokat 18-án, Szomália fővárosában, Mogadishuban a német különleges antiterrorista egység, az izraeli sportolóknak az 1972-es müncheni olimpián történt meggyilkolását követően megalakított Kilencedik Határvédelmi Csoport (Border Guard Group Nine, Grenzschutzgruppe Neun, GSG 9 ) szabadította ki, megölve az összes arab terroristát. A RAF ennek megtorlásául végezte ki a korábban elrabolt Hans Martin Schleyert, a testet pedig a francia határ közelében, egyszerűen egy kocsi csomagtartójában hagyta. Ezt követően, 1977 és 1981 között az RAF csak egyetlen-egy támadást hajtott végre. Azon túl, hogy 1979. június 25-én merényletet kíséreltek meg a NATO egyébként sértetlenül maradt európai főparancsnoka, Alexander Haig amerikai tábornok ellen, ezeket az éveket a látszólagos nyugalom jellemezte. Ahogy múlt az idő, egyre-másra haltak meg, többnyire öngyilkosság következtében az RAF fogságban lévő alapítói, és kívülről úgy tűnt, a szervezet teljes vezetősége fokozatosan kipusztul. Ekkor lépett a színre a harmadik generáció, amely 1982. májusában közleményt adott ki Gerilla, Ellenálló és Antiimperialista Front (Guerrilla, Resistance, and Anti-Imperialist Front, Guerilla, Widerstand und Antiimperialistische Front) címen, amit később egyszerűen csak Májusi Papírként (May Paper, Mai Papier) emlegettek. Ebben egyrészt bírálták a korábbi generációk szerintük hibás módszereit és elhibázott lépéseit, másrészt pedig vázolták saját új ideológiai és stratégiai elképzeléseiket, éspedig a más szervezetekkel való együttműködés és szövetség megkötésének, az egyes külön harcoló szervezetek tevékenységének az RAF irányvonalához történő igazításának, a közös és összehangolt akciók végrehajtásának, illetve a globális szabadságharc részét képező nyugat-európai antiimperialista front megalkotásának a szükségességét az imperializmus ellen folytatott harc sikeres megvívása érdekében.22 Ezután pár évvel, 1985. január 15-én az RAF és a francia Action Directe A nyugat-európai forradalom egységéért címmel (For the Unity of Revolutionaries in Western Europe, Für die Einheit der Revolutionäre in Westeuropa, Pour l’Unite des Revolutionaires en Europe de l’Ouest) Párizsban egy közös közleményt adott ki, amelyben az egységes fellépés fontosságát hangsúlyozva szövetséget kötöttek és háborút hirdetettek a NATO ellen. Az e közleményben megfogalmazott közvetlen cél ugyancsak a Nyugat-Európai Antiimperialista Front (West European Anti-Imperialist Font, Antiimperialistische Front in Westeuropa, Front de le Guérilla Ouest-Européenne) létrehozása volt.23 Azonban a kommunizmus bukása, a Szovjetunió felbomlása és különösen a Német Demokratikus Köztársaság megszűnése súlyos csapást jelentett a baloldali terrorszervezetek számára, amelyek sorra felbomlottak, és közülük a kilencvenes évek elejére már csak az RAF maradt meg hírmondónak, amely azonban korántsem tétlenkedett. 1989. november 30-án Bad Homburgban meggyilkolták Alfred Herrhausent, a Deutche Bank elnökét, 1991. április 1-én Düsseldorf-Oberkasselben pedig Detlev Karsten Rohweddert, a kelet-német privatizációért felelős Treuhandanstalt nevű állami szerv vezetőjét. A szervezet az első merényletet figyelmeztetésnek szánta az IMF és a Világbank számára, az utóbbival pedig a kelet-német nép ellenállását kívánta kifejezni a kapitalista szerkezetváltással szemben. Az RAF az utolsó merényletét 1993. március 27-én követte el, amikor is felrobbantotta a Weiterstadt börtönt. Az RAF végét a német állam egyik kémének, Klaus Steinmetz-nek a beépülése jelentette a mozgalom vezetésébe. A rendőrségnek 1993. június 27-én Bad Kleinen vasútállomásának éttermében az ő segítségével sikerült elfognia az RAF prominensei közül Brigit Hogefeldet és lelőnie Wolfgang Grams-ot. Ezzel a szervezet működése gyakorlatilag véget is ért. Az RAF történetének végét mégis inkább 1998. április 20-ára tehetjük, azon a napon ugyanis eljuttattak egy üzenetet a Reuters hírügynökséghez, amelyben bejelentették, hogy támogatás hiányában 28 éve tartó harcukat véglegesen befejezik.

Nagy Britannia Mérges Brigád (Angry Brigade, AB)

07/01/2010

A Mérges Brigád (Angry Brigade, AB) egy diákokból álló anarchista terrorista csoport volt, amely 1968 és 1971 között körülbelül 25 bomba-támadást hajtott végre Angliában. A szervezetet Stoke Newington Eight néven is emlegették, utalva tevékenységük központjára (az észak-londoni Stoke Newingtonra) és tagjainak a számára (kezdetben négy, később nyolc tagja volt). A merényletek célpontjai elsősorban miniszterek (Robert Carr, munkaügyi miniszter – 1971. január 12.), magas rangú politikusok (Duncan Sandys, konzervatív képviselő – 1969. augusztus 16.) és rendőrök (John Waldron, londoni rendőrkapitány – 1970. augusztus 30.), nagykövetségek (amerikai, spanyol, olasz és külföldi brit), minisztériumok (munkaügyi), katonai és rendőri létesítmények, bankok, elegáns üzletek, illetve többek között az 1970-es Miss World szépségverseny voltak. A szervezet 1971-ben telefonon megfenyegette még magát Edward Heath-t, a brit miniszterelnököt is, akire Peter Walker környezetvédelmi miniszterhez és Melford Stevenson konzervatív képviselőhöz hasonlóan éjjel-nappal kommandósok vigyáztak. Az AB egy nyilatkozatot is küldött az Express című újságba, amely így szólt: A Mérges Brigád most Heath-t üldözi. Egyre közelebb járunk. (The Angry Brigade is after Heath now. We are getting closer.) . A rendőrség válasza sem késett, 1971. augusztus 21-án lecsaptak egy stoke newingtoni lakásra, az AB főhadiszállására. A szervezet tagjainak a letartóztatása az angol történelem egyik legnagyobb és leghosszabb politikai peréhez vezetett, amelyet 1972. május 30. és december 6. között folytattak le. A bíróság a lakásban találtakkal együtt 688 darabot kitevő tárgyi bizonyítási eszközök (géppisztolyok, robbanószerek, hamis járművezetői engedélyek, hamis amerikai dollárok, támadási tervek, politikai röpiratok és kiáltványok) figyelembevételével a csoport öt tagját (John Barker, Hilary Creek, Jim Greenfield, Anna Mendelson és a korábban elfogott Jake Prescott) összeesküvés robbantások céljából (conspiracy to cause explosions) vádjával 10-15 éves börtönbüntetésekre ítélte.

Görögország November 17 Forradalmi Szervezet (Revolutionary Organization 17 November, Epanastatiki Organosi 17 Noemvri, 17 November)

07/01/2010

A November 17 Forradalmi Szervezet (Revolutionary Organization 17 November, Epanastatiki Organosi 17 Noemvri, 17 November) a marxista görög állam megteremtéséért harcoló terrorszervezet volt, amely arról a szimbólummá vált napról kapta a nevét, amikor 1973-ban az athéni műszaki egyetem diákjai felkelést robbantottak ki az 1967 és 1974 között fennálló, hét évig tartó görög katonai diktatúra (Colonels Junta) ellen, amely azt tankokkal verte le. A mozgalom megalakulása, 1975 óta legkevesebb 23 embert gyilkolt meg, célpontjai marxista és egyben nacionalista jellegéből adódóan többségükben amerikai, görög és török politikusok, illetve üzletemberek voltak. A szervezet fennállásának 28 éve alatt végzett négy amerikai, két török és egy brit diplomatával, illetve számtalan befolyásos görög közszereplővel. A szervezet első merényletét 1975-ben hajtotta végre, amikor is meggyilkolta az amerikai Richard Welch-t, a CIA athéni igazgatóját. A csoport utolsó akciójára 2000-ben került sor, áldozata pedig Stephen Saunders dandártábornok, brit katonai attasé volt. A szervezet proklamációjában a gyilkosság okaként a Jugoszlávia elleni NATO-támadásban való brit részvételt jelölte meg. Az aktuális világpolitikai események egyébként is gyakran késztették akcióra a csoportot. Így volt ez például 1991-ben is, amikor az Öböl-háború elleni tiltakozásul az USA légierejének egyik őrmesterét, Ronald Stewartot ölték meg. A terroristáknak az amerikai katonák, illetőleg katonai attasék (George Tsantes – 1983, William Nordeen – 1988) iránti rajongása ellenére a November 17 áldozatai között éppen úgy megtalálható volt görög bankigazgató, gyáros, hajótulajdonos és politikus, sőt – a nacionalista jelleget bizonyítandó – még török diplomata is. A görög hatóságok, a közelgő athéni olimpia kapcsán a nemzetközi, főként amerikai nyomásra bevezetett fokozott biztonsági intézkedések eredményeként 2002. június 29. és 2003. január 9. között elfogták a szervezet 19 tagját, köztük annak vezetőjét, Alexandros Giotopoulos-t, egy párizsi születésű 59 éves fordítót. A görög bíróság a szervezet hat vezetőjét 2003. december 8-án kihirdetett ítéletében többszörös életfogytiglani büntetésre ítélte, attól függően, hogy ki hány ember megölésében vett részt, így tehát igazat adhatunk a görög kormányszóvivő azon optimista kijelentésének, miszerint a November 17 mozgalom már a múlt részének tekinthető.

Franciaország Közvetlen Cselekvők (Direct Action, Action Directe, AD)

07/01/2010

A Közvetlen Cselekvők (Direct Action, Action Directe, AD) francia marxista terrorszervezet volt 1979 és 1987 között. A szervezetet Jean Marc Rouillian és Nathalie Menigon alapította, két szervezet, a Nemzetközi Forradalmi Akciócsoport (International Revolutionary Action Group, Groupe d’Action Révolutionnaire Internationale, GARI) és a Népi Önrendelkezés Új Fegyvere (New Arms For Popular Autonomy, Noyaux Armés Pour l’Autonomie des Peuples, NAPAP) egyesítésével. Céljuk a nyugati befolyás megszüntetése, a fennálló demokratikus berendezkedés megdöntése és a marxista állam megteremtése volt. Célpontjaik nagyrészt a NATO intézmények, a francia kormányhivatalok, az amerikai és a zsidó érdekeltségek, a multinacionális vállalatok és az üzletemberek soraiból kerültek ki. 1985. január 25-én az AD Elizabeth van Dyck Kommandója Párizs mellett, La Celle-Saint-Cloudban meggyilkolta Rene Audran tábornokot, a francia védelmi minisztérium nemzetközi ügyekért felelős és a külföldi fegyverzet-eladásokat irányító vezetőjét. Leghíresebb akciójukat 1986. november 17-én hajtották végre, amikor is AD terroristák Párizsban lelőtték Georges Besse-t, a Renault társaság elnökét. A szervezet vezetőit a rendőrség 1980 szeptemberében letartóztatta, de egy évvel később, 1981-ben Miterrand elnök amnesztiában részesítette őket. A lankadni látszó mozgalom ezzel új erőre kapott, akciói pedig egyre intenzívebbeké váltak. A francia kormány az AD-t 1982-ben hivatalosan is betiltotta, a terrorista akciók, a bombatámadások és a merényletek azonban egyre csak fokozódtak. 1985. január 15-én az AD és az RAF A nyugat-európai forradalom egységéért címmel (For the Unity of Revolutionaries in Western Europe, Pour l’Unite des Revolutionaires en Europe de l’Ouest – Für die Einheit der Revolutionäre in Westeuropa) Párizsban egy közös közleményt adott ki, amelyben az egységes fellépés fontosságát hangsúlyozva szövetséget kötöttek és háborút hirdetettek a NATO ellen. Céljuk egy Nyugat-Európai Antiimperialista Front (West European Anti-Imperialist Font, Front de le Guérilla Ouest-Européenne, Antiimperialistische Front in Westeuropa) létrehozása volt. Ehhez a nyilatkozathoz több más baloldali szervezet is csatlakozott, és a NATO bázisok elleni akciók onnantól kezdve szinte mindennapossá váltak Európában. 1987. február 21-én a rendőrségnek sikerült Orleans közelében ismét elfognia a szervezet vezetőit, akiket később életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek, és ez már az AD tevékenységének a végét jelentette. A legelvakultabbak, akik el tudtak menekülni a letartóztatások elől, még egy ideig kitartottak Lyonban, a mozgalom főhadiszállásán, de a folyamatot már nem tudták visszafordítani, és az AD véglegesen felmorzsolódott.

Belgium Harcoló Kommunista Sejtek (Fighting Communist Cells, Cellules Communistes Combattantes, CCC)

07/01/2010

A Harcoló Kommunista Sejtek (Fighting Communist Cells, Cellules Communistes Combattantes, CCC) Belgiumban, 1982 és 1985 között fennálló és működő, az AD-vel és az RAF-fel szoros kapcsolatban álló, Amerika-ellenes, marxista terrorszervezet volt. 1984. október 2. és 1985. december 16. között a szervezet 28 bombatámadást hajtott végre antiimperialista hadjárata (más néven Karl Marx Hadjárat, illetve Pierre Akkerman Hadjárat) keretében, ám arra mindig gondosan ügyelve, hogy civilek ne eshessenek akcióik áldozataivá, ezért ezekről röpcédulák, magnófelvételek, illetve telefonhívások segítségével általában jó előre informálta a hatóságokat és a lakosságot. Célpontjai leginkább amerikai érdekeltségek, NATO-támaszpontok, bankok és multinacionális vállalatok voltak. Leghíresebb akcióját 1984. december 11-én hajtotta végre, amikor is aktivistái összehangolt támadással szabotálták a NATO Közép Európai Csővezeték Rendszerét (Central Europe Pipeline System, CEPS). A CCC olyan pontosan kiválasztott célpontok ellen és olyan magas hatékonysági fokkal hajtotta végre merényleteit, hogy sokan attól tartottak, hogy tagjai még a különböző belga szervekbe is beépülhettek.16 Ezzel szemben azonban az már egyre bizonyosabbnak tűnik, hogy a szervezet tevékenységét nagyban segítették a kelet-német titkosszolgálatok is. Végül 1985. december 11-én a szervezet vezetőjét, Pierre Carette-t Namurban letartóztatták, és ezzel 1986-ra a CCC működése gyakorlatilag véget is ért.

Katalónia Szabad Föld (Free Land, Terra Lliure, TL)

07/01/2010

A legjelentősebb katalán terrorszervezet, az 1979-ben alapított (és első akcióját 1980-ban elkövető) baloldali Szabad Föld (Free Land, Terra Lliure, TL) célja az egyébként a baszkokhoz rendkívül szolidáris – és hasonló történelmű – katalán nép önálló államiságának és a Spanyolországtól való teljes elszakadásának a megteremtése volt. A TL céljai elérése érdekében leginkább spanyol gazdasági, illetőleg katonai intézmények ellen intézett támadásokat. A katalán szeparatista mozgalmak működésének csúcspontja a 80-as évek közepe volt, amikor is tízezreket tudtak mozgósítani és akár több tízezren is részt vettek tüntetéseiken. A csoport esernyőszervezetének a radikális baloldali Föld Megvédése Mozgalmat (Movement for the Defense of the Country, Moviment de Defensa de la Terra, MDT) tekintették. 1991-ben a szervezet bejelentette: felhagy a fegyveres harccal és békés, demokratikus eszközökkel kívánja meg elérni Katalónia függetlenedését. A TL azonban fenntartotta magának a jogot az erőszakos módszerekhez való visszatéréshez, amennyiben az demokratikus úton nem lenne megvalósítható.15 A szervezet egy része ezt követően csatlakozott a parlamenti radikális Katalán Köztársasági Baloldalhoz (Catalonia Republican Left, Esquerra Republicana de Catalunya, ERC), a többség azonban továbbra is a fegyveres küzdelmet választotta immár az ETA oldalán és következetesen elutasított bármilyen megegyezésre való törekvést a központi hatalommal.

Szabad Galiciai Nép Gerilla Hadserege (Guerrilla Army of the Free Galician People, Exército Guerillheiro do Povo Galego Ceive, EGPGC)

07/01/2010

A Szabad Galíciai Nép Gerilla Hadserege (Guerrilla Army of the Free Galician People, Exército Guerillheiro do Povo Galego Ceive, EGPGC) egy, a Szabad Galícia (Free Galicia, Galicia Ceive, OLN) mozgalomból született és 1986 és 1991 között aktív, a függetlenség kivívásáért harcoló galíciai marxista terrorszervezet volt.